A helyreállítás gondviselésének két korszaka közti párhuzamok
Amennyiben a helyreállítás gondviselése – melynek legvégső célja a Messiás alapjának felépítése – meghosszabbodik, a Messiás alapját helyreállító gondviselési szakaszoknak ugyancsak meg kell ismétlődniük. Emlékezzünk rá, hogy a Messiás alapja úgy jöhet létre, ha egy központi személy Istennek tetsző módon felajánl egy jelképes áldozatot, amely a feltétel tárgyát is magába foglalja, illetve végighalad egy meghatározott időszakon. Ezenfelül teljesíti a bűnbe esett természet leküzdésének jóvátételi feltételét, felajánl egy tényleges áldozatot, és ezzel felépíti a jellemalapot. A gondviselés folyamán a Messiás alapját helyreállító időszakok ismétlődése annyit jelentett, hogy a jelképes és a tényleges áldozatnak a jóvátétellel való helyreállítását szolgáló szakaszok is megismétlődtek. A gondviselési szakaszok közötti párhuzamokra – melyeket az idézett elő, hogy a Messiás alapját jóvátétel által helyreállító időszakok megismétlődtek – rávilágítanak a történelmi feljegyzések. A helyreállítás gondviselését meghosszabbító korszaknak a megelőző periódust, a helyreállítás gondviselésének korszakát kellett helyreállítania párhuzamos jóvátételi feltételekkel. Az egyes gondviselési időszakok egymással hasonló sajátosságait most ebből a szempontból vegyük szemügyre.
Elsőként azokat a csoportokat kell meghatároznunk, amelyek központi felelősséggel rendelkeztek Isten gondviselésében, illetve a történelmüket leíró történeti forrásokat kell feltárnunk. Az emberi történelem számtalan nép történelmét foglalja magába. Isten azonban bizonyos népeket kiválaszt arra, hogy a Messiás alapja helyreállításának mintaútján haladjanak, és gondviselésének középpontjába helyezi, törvényeivel irányítja őket. E népek történelme az emberi történelem egészét meghatározza. Az a nép vagy nemzet, amely ezt a küldetést viseli, Isten kiválasztott népe.
Az első kiválasztott nép a Messiás családi szintű alapját felépítő Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottai közül került ki. A helyreállítás gondviselésének korszakában így Izrael volt az a nemzet, amely Isten gondviseléséért elsődlegesen felelős volt. Izrael történelmét megörökítette az Ószövetség, és mindazt a tudást tartalmazza, mely lehetővé teszi a korabeli gondviselés tanulmányozását.
Jézus visszautasításával a zsidó nép azonban elveszítette a jogosultságát arra, hogy központi felelősséggel rendelkezzen Isten gondviselésében. Jézus ezt előre látta, és a szőlőskert példázatában így intette őket:
„Elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.” – Mt 21,43
Szent Pál gyötrődve mondta saját véréről, a zsidó népről:
„Nem mindenki izraelita, aki Izraeltől származik, s nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő leszármazottai... Nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak.” – Róm 9,6-8
A helyreállítás gondviselését meghosszabbító korszakban a központi felelősség nem a zsidókra, hanem a keresztényekre szállt: a helyreállítás gondviselésének bevégezetlen küldetését beteljesíteni ők vállalták magukra. A gondviselés történetének alakulását ebben az időszakban a kereszténység történelmének alapján érthetjük meg. Mindezek szerint az ószövetségi korban az első Izraelnek Ábrahám leszármazottai, a második Izraelnek pedig az újszövetségi kor keresztényei tekinthetők.
Az Ószövetség és az Újszövetség összehasonlításakor a Törvény öt könyve (a Teremtés könyvétől a Második Törvénykönyvig), a tizenkét történeti könyv (Józsué könyvétől Eszter könyvéig), az öt bölcsességi könyv (Jób könyvétől a Bölcsesség könyvéig) valamint a próféták tizenhét könyve (Izajás könyvétől Malakiás könyvéig) kerül összevetésre az evangéliumokkal, az Apostolok Cselekedeteivel, az apostolok leveleivel, illetve a Jelenések könyvével. Míg az Ószövetség történeti könyvei Izrael kétezer éves történelmének javáról számot adnak, addig az Apostolok Cselekedetei pusztán a legkorábbi keresztények, a Jézus halála utáni nemzedék történetét rögzíti. Annak érdekében, hogy Isten gondviselési munkájára vonatkozóan az újszövetségi korban is ugyanolyan időtartamról adhassunk számot, mint ahogy az Ószövetség teszi, az Újszövetségen túlmenően tekintetbe kell vennünk a kereszténység teljes, vagyis Jézustól napjainkig terjedő történetét. Ebből kiindulva össze tudjuk hasonlítani az első és a második Izrael történelmét, valamint befolyásukat a két gondviselési kor egyes időszakainak sajátosságaira. Az egymással párhuzamos időszakok közti egyezések arra a felismerésre vezetnek, hogy a történelmet Isten rendszeres és törvények által meghatározott gondviselése alakítja.
1. rész: Az egyiptomi rabság és a keresztényüldözés a Római Birodalomban
Miután Jákob tizenkét fiával és hetven rokonával Egyiptomba ment, a leszármazottaiknak négyszáz éven át kegyetlen bánásmódot kellett kiállniuk. Ez az időszak a Noé és Ábrahám közt eltelt és a Sátántól való elváláshoz szükséges négyszáz év helyreállítását szolgálta. Azért vált szükségessé, mert Ábrahámnak az áldozat felajánlása során elkövetett hibája miatt az a négyszáz év beszennyeződött. Az egyiptomi rabsággal párhuzamba állítható időszaknak, vagyis a keresztényüldözésnek a Római Birodalomban ezt a korábbi időszakot kellett helyreállítania párhuzamos jóvátételi feltételekkel. Jézus tizenkét apostola és hetven tanítványa volt az első abból a számos nemzedékből, amely négyszáz évig kegyetlen zaklatásokat kényszerült elviselni a Római Birodalomban. Megpróbáltatásaik célja az volt, hogy jóvátételek által helyreállítsák a Messiás fogadására való felkészülés és a Sátántól való elválás négyszáz évét. Ez az időszak a zsidók hibájából szennyeződött be, akik inkább a keresztre küldték Jézust, minthogy élő áldozatként tisztelték volna.
Az egyiptomi rabszolgaság idején az első Izrael választott népe úgy őrizte meg tisztaságát, hogy körülmetélkedtek, áldozatokat mutattak be, majd Egyiptomot elhagyva megtartották a szombatot. A Római Birodalomban elszenvedett üldöztetés során a második Izrael választott népe a keresztség és az áldozás szentsége, önmaguk élő áldozatként való felajánlása és a szombat megtartása révén éltek tiszta életet. Mindkét korszakban a tiszta hit útját kellett járniuk ahhoz, hogy elválhassanak Sátántól, aki Ábrahám és a zsidó nép korábbi hibái miatt szünet nélkül támadta őket.
Izrael egyiptomi rabságának a végén Mózes a három csoda és a tíz csapás erejével térdre kényszerítette a fáraót, majd kivezette az izraelitákat Egyiptomból, és Kánaán földje felé vette útját. A Római Birodalomban kiállt üldöztetésnek ugyancsak a vége felé, miután a keresztények az üldözés legnagyobb mélységeit is megjárták, Jézus ereje és kegyelme megindította a szíveket, és a hívek száma megnövekedett. Jézus ösztönzésére Konstantin császár Kr. u. 313-ban elismerte, Theodosius császár pedig Kr. u. 392-ben államvallássá nyilvánította a kereszténységet. A keresztények mindezzel tehát – a sátáni világot képviselő Római Birodalmon belül – szellemileg helyreállították Kánaánt. Az Ószövetség idején Isten külső jóvátételi feltételeken keresztül dolgozott, melyeket a mózesi törvényekben állított fel, és Mózes segédletével a fáraót is a csodák külső erejével győzte le. Az újszövetségi korban, amikor Isten a hit által létrejött belső feltételek révén munkálkodott, erejét is belsőleg nyilvánította ki, amikor felrázta az emberi szíveket.
Az egyiptomi rabszolgaság idejének lejártával Mózes a Sínai-hegyen megkapta a Tízparancsolatot és Istennek a törvényekben kinyilatkoztatott Igéjét, melyek az ószövetségi írások törzsét alkotják. A kőtáblák, a szent sátor és a frigyláda dicsőítésével Mózes kikövezte az utat a Messiás eljövetelére készülő izraeliták előtt. A Római Birodalomban a keresztényüldözés végéhez közeledve a hívők összegyűjtötték az apostolok és az evangélisták által hátrahagyott írásokat, és megvetették az Újszövetség alapjait. Ezekből az írásokból kiindulva törekedtek arra, hogy szellemileg megvalósítsák Isten eszményeit, melyeket az Ószövetségben a Tízparancsolat és a szent sátor őriztek kegyelettel. Templomokat építettek és míg Krisztus második eljövetelére vártak, alapjukat egyre szélesítették. Jézus mennybemenetele után a feltámadt Jézus és a Szentlélek közvetlenül vezette a keresztényeket. A korábbiakkal ellentétben Isten tehát senkit sem jelölt ki újra, hogy központi személyként az egész gondviselésért feleljen.
2. rész: A bírák kora és a területi egyházi vezetés kora
Mózes küldetését átvéve Józsué vezette el az izraelitákat Kánaánba. A következő négyszáz év folyamán az izraelita törzseket tizenöt bíró kormányozta: a Bírák könyvében Otnieltől Sámsonig feljegyzett tizenhárom bíró, valamint Illés és Sámuel. A bírák a próféta, a pap és a király szerteágazó feladatait látták el, ezek a későbbiekben külön személyekre szálltak. Izrael ebben az időben központi politikai hatalommal nem rendelkező feudális társadalom volt. A területi egyházi vezetés időszaka az újszövetségi korban azért vált szükségessé, hogy párhuzamos jóvátételi feltételek által helyreállítsa a bírák korát. Ennek az időszaknak a során területi egyházvezetők – pátriárkák, püspökök és apátok – álltak a keresztény társadalom élén. Az ószövetségi bírákhoz hasonlóan ők is a próféta, a pap és a király feladatát töltötték be egy személyben. A korabeli keresztény társadalom – akárcsak a bírák idején – e helyi uralkodók által irányított feudális társadalom volt.
A Jézus előtti időkben, amikor Isten az első Izraellel azon dolgozott, hogy a Messiás nemzeti szintű alapját szellemileg és fizikailag egyaránt megteremtse, a politika, a gazdaság és a vallás nemzeti jelleget öltött. A Jézus utáni időkben a keresztények azonban egy szellemi királyság létrehozásán munkálkodtak a Messiás szellemi alapján álló Jézus vezetésével. Hűségük túllépett a nemzeti határokon, hiszen a feltámadt Jézusban a Királyok Királyát szolgálták. Jézus szellemi királyságát pedig egyetlen ország határai sem zárhatták körül, hiszen a világnak még a legtávolibb sarkaiba is kiterjedt.
A bírák kora azt követően kezdődött el, hogy az izraeliták felszabadultak az egyiptomi rabság alól, a fiatalabb nemzedék pedig Józsué és Káleb vezetése alatt szilárdan egyesült azért a célért, hogy beléphessenek Kánaánba. Klánjaik és törzseik között felosztották a területet. Falvakat alapítottak a bírák közelében, megszilárdították a választott nemzetet és egyszerű feudális társadalmat építettek fel. A keresztény történelemben a területi egyházi vezetés kora ugyancsak akkor kezdődött, amikor a kereszténység felszabadult a Római Birodalom, a sátáni világ üldözése alól. A keresztények elterjesztették az Evangéliumot a germán népek körében, amelyek közül sokan a negyedik század tájékán a hunok támadásai miatt Nyugat-Európába vándoroltak. Új, nyugat-európai hazájukban Isten az új kiválasztott nemzetként emelte fel őket, és kialakította a feudális társadalom korai formáját, amely a későbbiekben a középkorban teljesedett ki.
Ahogy a korábbiakban elmondtuk, amikor az izraeliták elindultak Kánaán felé, először megépítették a szent sátrat, vagyis a Messiás jelképét és a feltételnek a tárgyát, amelynek alapján eldönthették, ki foglalja el a jellemalap Ábel-pozícióját. A bírák korában a zsidóknak a szent sátrat kellett volna dicsőíteniük, és engedelmeskedniük kellett volna a bírák vezetésének. Ahelyett azonban, hogy elpusztították volna a hét kánaánita törzset, együtt éltek velük és kánaánita szokásokat vettek fel. Még a bálványaikat is imádni kezdték, és ez megzavarta a hitüket. A területi egyházi vezetés korában a keresztényeknek hasonlóképpen fel kellett volna magasztalniuk az egyházat, amely a Messiás képmása volt, valamint követniük kellett volna a püspökök és a szerzetesrendek vezetőinek az utasításait. A feltétel tárgya, amely meghatározta volna, hogy ki kerül Ábel-pozícióba, az egyház volt. A pogány germán törzsek vallása és kultúrája azonban nagy hatással volt rájuk, és ez nagy összevisszaságot eredményezett a kereszténység hitében.
3. rész: Az egyesült királyság és a keresztény birodalom kora
Amikor a bírák kora véget ért és az első Izrael átlépett az egyesült királyság korába, a bírói feladatok szétváltak a próféta, a pap és a király tisztjére. A próféták útmutatásokat kaptak közvetlenül Istentől; a papok a szent sátorról, később a templomról gondoskodtak, a király pedig az országot kormányozta. Mindegyikük saját, különálló küldetését látta el Izrael vezetésében, a helyreállítás gondviselésének beteljesítése felé vezető folyamatban. A keresztény birodalom időszakának az volt a célja, hogy az egyesült királyság időszakát párhuzamos jóvátételi feltételek által helyreállítsa. Ezért amikor a területi egyházi vezetés kora lejárt, a vezetők feladatai szétoszlottak a szerzetesrendeknek a prófétákkal párhuzamba állítható vezetői, a főpapnak megfeleltethető pápa, valamint a népet kormányzó uralkodó közt, akik azért feleltek, hogy a második Izraelt a helyreállítás gondviselésének beteljesítése felé vigyék. Az ezt megelőző időszakban a keresztény egyház öt részre, a jeruzsálemi, az antiókhiai, az alexandriai, a konstantinápolyi és a nyugaton uralkodó római patriarkátusra oszlott fel. Nyugat-Európa összes püspökét és apátját a római pátriárka, vagyis a pápa felügyelte.
Az egyesült királyság szakaszában a királyok a templomra alapozva építették fel Izrael királyságát, ezzel fejezték ki a mózesi szent sátor eszményét, amely a Kivonulás során öltött alakot először. Uralkodásuk annak a folyamatnak a képmás szintű mása volt, ahogyan a majdan eljövő Jézus a Királyok Királyaként felépíti és kormányozza a Mennyei Királyságot. Vessük össze ezt az időszakot a keresztény birodalom időszakával: ennek során Nagy Károly birodalmában olyan módon valósult meg a keresztény állam eszménye, ahogy azt Szent Ágoston „Az Isten városa” című művében leírta; abban a korban, amely a mózesi időszakkal volt párhuzamos, és amikor a keresztények épp csak felszabadultak a Római Birodalom elnyomása alól. Ez volt tehát a képmás szintű mása annak a folyamatnak, amelyben a Királyok Királyaként visszatérő Krisztus létrehozza majd a Mennyei Királyságot. A keresztény birodalom időszakában a császárnak és a pápának Isten akaratának követésére teljes szívvel egységbe kellett volna állniuk, és felépíteniük az ideális keresztény államot. A Messiás szellemi alapjára épülő szellemi királyságnak, amelyet a pápa uralt, illetve a császár által irányított földi királyságnak egyesülnie kellett volna Jézus tanításaival a középpontban. Amennyiben így történik, a vallás, a politika és a gazdaság összhangba került volna, és még abban az időben felépült volna az alap, hogy Krisztus második eljövetele megtörténhessen.
Izrael egyesült királysága idején a király volt a hitalap helyreállításának a központi személye. Az ő feladata volt Isten Igéjének végrehajtása, amit a próféták által közvetített Isten. Mielőtt a királyt felkenték volna, a próféta és a főpap képviselték és tanították Isten Igéjét, emiatt ők álltak Ábel-pozícióban. A helyreállítás gondviselése szükségessé tette azt a küldetésüket, hogy a fizikai világot helyreállítsák a szellemi világot képviselő arkangyal pozíciójából. Miután viszont létrehozták a király számára az alapot, felkenték és megáldották őt, már Káin pozíciójába kellett lépniük vele szemben. A királynak a próféták vezetése szerint kellett kormányoznia az országot, a prófétáknak pedig alattvalókként és tanácsadókként kellett engedelmeskedniük neki.
Körülbelül nyolcszáz évvel azután, hogy Ábrahám leszármazottai beléptek Egyiptom földjére, Isten parancsolatára Sámuel próféta Sault kente fel Izrael első királyává. Saul király alapját a bírák korának négyszáz éve jelentette. Ha uralkodásának negyven éve Isten vágya szerint telt volna, akkor jóvátételekkel helyreállította volna az egyiptomi rabság négyszáz évét, valamint azt a negyven évet, amelyet Mózes a fáraó palotájában töltött. Saul ezzel beteljesítette volna a Sátántól való elválást szolgáló, negyvenes számon alapuló gondviselést, és megteremtette volna a hitalapot. Ha erre az alapra támaszkodva felépítette és dicsőítette volna a templomot, a Messiás képmását, felvehette volna azt a pozíciót, amit Mózes tölthetett volna be akkor, ha Kánaán nemzeti szintű helyreállításának első kísérlete során nem vall kudarcot, hanem felépíti és dicsőíti a templomot Kánaánban. Amennyiben az izraeliták a felépült hitalapon álltak volna és hűséggel követték volna a templomot tisztelő Saul királyt, a jellemalap is megépült volna. A Messiás alapja így már abban az időben létrejött volna.
Saul azonban nem engedelmeskedett Isten parancsolatának, amelyet Sámuel próféta közvetített, ezért nem állt olyan pozícióban, hogy felépíthette volna a templomot. Kudarcánál fogva ugyanabba a pozícióba került, mint Mózes, miután Kánaán nemzeti szintű helyreállításának első kísérletében elbukott. Akárcsak Mózes esetében, a helyreállítás gondviselése Saul király idejében is meghosszabbodott. A hitalap és a templom felépítését Dávid és Salamon negyven-negyven éves uralkodása előzte így meg. Saul továbbá Ábrahám pozíciójában is állt, ahogyan már említettük. Miként az Ábrahámra bízott isteni akarat Izsák és Jákob által teljesült, úgy Istennek az az akarata, hogy felépüljön a templom, Saul idejéről Dávid uralkodására tolódott ki, végül pedig Salamon uralkodása alatt valósult meg. Mindamellett Salamon elveszítette a tényleges áldozat Ábelének pozícióját, amikor paráznaságba süllyedt idegen feleségeivel, akik elfordították Istentől. Izrael számára tehát nem nyílt lehetőség a jellemalap létrehozására. A Messiás alapja, amelyet az egyesült királyság idején fel kellett volna építeni, nem készült el.
A keresztény birodalom idején az egyesült királyságra vonatkozó összes feltételt párhuzamos jóvátételi feltétel által kellett helyreállítani. A hitalap helyreállításáért felelős központi személy a császár volt: ő felelt azoknak a keresztény eszményeknek a megvalósításáért, amelyeket a vezető szerzetesrendek és a pápa hirdettek. A pápa hasonló pozícióban állt, mint az izraeli főpap, aki a próféták által kapta meg Isten parancsolatait. Az ő felelőssége volt annak a szellemi alapnak a megteremtése, amelyből kiindulva a császár felépíthette volna az eszményi keresztény államot. Miután megkoronázta és megáldotta a császárt, a pápának a világi ügyekben alattvalóként kellett engedelmeskednie, a császárnak pedig birodalmán belül fel kellett emelnie és elő kellett segítenie a pápaság munkáját.
III. Leó pápa Kr. u. 800-ban megkoronázta és megáldotta a keresztény birodalom első császárát, Nagy Károlyt. Nagy Károly a területi egyházi vezetés négyszáz éves időszakának alapján állt, amely tényleges azonosságok formájában jóvátétel által helyreállította a bírák korának négyszáz évét. Saul királyhoz hasonlóan ő is a negyvenes számon alapuló és a Sátántól való elválást szolgáló gondviselés alapjára támaszkodott. Őrá a hitalap felépítésének feladata hárult: a keresztény állam eszményének megvalósításában hűnek kellett maradnia Jézus tanításaihoz. Császárrá koronázásával Nagy Károly valóban létrehozta ezt az alapot. Amennyiben a második Izrael teljes mértékben hisz Nagy Károlyban és követi őt, a jellemalap, és ezzel a Messiás alapja is létrejött volna. Másként fogalmazva, a pápa által irányított szellemi és a császár által irányított földi királyságnak a Messiás felépült szellemi alapjával a középpontban teljes mértékben egyesülniük kellett volna. Krisztus ekkor visszatért volna erre a szilárd alapra és felépítette volna királyságát. A császárok azonban engedetlenekké váltak Isten akaratával szemben, és elhagyták a tényleges áldozat Ábelének pozícióját. Mindezek következtében sem a jellemalap, sem a Messiás második eljövetelének alapja nem jött létre.
4. rész: Észak és dél, valamint kelet és nyugat megosztott királyságának kora
Minthogy feleségei és ágyasai befolyására Salamon király bálványimádóvá vált, halálakor szétesett Izrael királysága, amely csupán három generáción keresztül állt fenn. A tizenkét törzsből tíz megalapította az északi Izrael királyságát, ami Káin pozíciójába került, míg a maradék két törzs létrehozta a déli Júdea királyságát, amely Ábel pozíciójában volt. Ez volt a kezdete Észak és Dél megosztott királyságának.
A harmadik nemzedék idejében a keresztény birodalom is kezdett felbomlani. Nagy Károly unokái három részre, a Keleti, valamint a Nyugati Frank Királyságra és Itáliára osztották fel. Nagy Károly leszármazottai örökös, keserű ellentétben álltak egymással. Azáltal, hogy Itália a Keleti Frank Királyság fennhatósága alá került, a keresztény birodalom maradványaiból hamarosan két királyság alakult ki. I. Ottó uralkodása során a Keleti Frank királyság felvirágzott, és Szent Római Birodalomnak kezdték nevezni. Magát a Római Birodalom örökösének tartva Nyugat-Európa nagy részét uralma alatt tartotta, és hatalma megerősítésére törekedett mind a politika, mind pedig a vallás tekintetében. Franciaországhoz viszonyítva – ahogyan a továbbiakban a Nyugati Frank Birodalmat hívták – a Szent Római Birodalom Ábel-pozícióban állt.
Izrael északi királyságát a Salamon király idejében száműzetésben élt Jeroboám alapította. Kétszáztíz év alatt tizenkilenc királya volt. Az egymást követő gyilkosságok miatt a rövid életű királyi családok kilenc alkalommal cserélődtek ki, Isten szemében azonban egyetlen király sem volt igazságos. Mégis elküldte Illés prófétát, aki Kármel hegyén, amikor Isten tüzet küldött az oltárra, legyőzte Baál és Asera négyszázötven prófétáját. Más próféták, mint Elizeus, Jónás, Ozeás és Ámosz, életük árán hirdették Isten Igéjét. Mivel az északiak továbbra is idegen isteneket imádtak és nem tartottak bűnbánatot, Isten az asszírokat küldte elpusztításukra, kiválasztottságuktól pedig örökre megfosztotta őket.
A déli Júdea királyságát Salamon fia, Rechabeám alapította. Ez a dinasztia, amely a királyság majdnem négyszáz éves fennállása alatt uralkodó húsz királyból számos jó királynak adott életet, Dávidtól Zedekiásig tartott. A gonosz királyok sorozata és az északi királyság befolyása azonban bálványimádáshoz és hanyatláshoz vezetett. A déli királyság lakói ennek következtében száműzetésbe kerültek Babilonba.
Észak és Dél megosztott királysága idején, amikor az izraeliták megszegték az Istennel kötött szövetségüket, Isten mindahányszor olyan prófétákat küldött, mint Illés, Izajás és Jeremiás, hogy figyelmeztesse, bűnbánatra és belső változásra serkentse őket. Minthogy azonban sem a királyok, sem a nép nem hallgatott a próféták intésére és nem tartott bűnbánatot, Isten Szíria, Asszíria és Babilon idegen népeinek a támadásával büntette meg őket külsőleg.
A párhuzamos időszakban, Kelet és Nyugat megosztott királysága idején a pápaság lezüllött. Avégett, hogy figyelmeztesse és belső egyházi reformokra ösztönözze a pápaságot, Isten olyan kiemelkedő szerzeteseket küldött, mint Aquinói Szent Tamás és Szent Ferenc. A pápaság és az egyház nem tartott bűnbánatot, hanem még mélyebbre süllyedt a korrupcióban és az erkölcstelenségben. Isten úgy büntette meg őket külsőleg, hogy nem állt a muzulmánok elleni harcok elébe. A keresztes hadjáratok gondviselési oka ez volt. Amíg Jeruzsálem és a Szentföld az Abbaszid Kalifátus védelmét élvezte, a keresztény zarándokokat vendégszeretően fogadták. A kalifátus összeomlása után a szeldzsuk törökök foglalták el a Szentföldet, és olyan riasztó hírek jártak, hogy zaklatják a keresztény zarándokokat. A pápa felháborodásában keresztes hadjáratokat indított a Szentföld visszafoglalására. 1095-től kezdve, körülbelül kétszáz év során nyolc keresztes hadjárat zajlott. Kezdeti sikereik ellenére a keresztes lovagokat újra és újra legyőzték.
Észak és Dél megosztott királyságának szakasza azzal záródott, hogy Izrael és Júdea lakosait pogány népek fogságba hurcolták, így vetettek véget az izraeli monarchiának. Amikor Kelet és Nyugat megosztott királyságának időszaka a végéhez közelített, a keresztes hadjáratok sorozatos kudarcai következtében a pápaság ugyancsak teljesen elveszítette tekintélyét és hitelét. A kereszténység ezzel uralmának szellemi középpontját veszítette el. Ezenfelül, minthogy a háborúk a feudális rendszert fenntartó nemesek és lovagok számát megtizedelték, a feudális társadalom elveszítette politikai hatalmát és lendületét. A pápaság és a hűbérurak teljesen elszegényedtek, hiszen rengeteg pénzt költöttek e sikertelen háborúkra. A keresztény monarchia kezdett felbomlani.
5. rész: A zsidók, valamint a pápaság száműzetésének és visszatérésének kora
Minthogy Izrael népe hitetlen lett és nem tartott bűnbánatot, nem tudta megvalósítani a templomra alapuló nemzet eszményét. Isten még egy kísérletet tett akaratának megvalósítására, amikor népét Babilonba száműzte és gyötrelmeknek tette ki. Ez az egyiptomi rabszolgasághoz volt hasonlatos, amit azért kellett az izraelitáknak elszenvedniük, hogy jóvátétellel helyreállítsák Ábrahám sikertelenségét a jelképes áldozatban.
A keresztény birodalom idején Isten a pápán és a császáron keresztül azon munkálkodott, hogy Krisztus második eljövetele számára előkészítsen egy királyságot. Szándéka szerint a birodalmat és a trónt átadták volna a Királyok Királyaként eljövő Messiásnak, aki erre az alapra építette volna fel Isten királyságát. A császárok és a pápák azonban tisztességtelenekké lettek és nem bánták meg bűneiket. A pápák nem teremtették meg azt a szellemi alapot, amelyre a császárok támaszkodhattak volna a jellemalap központi személyeiként. A Krisztus második eljöveteléhez szükséges alap tehát nem jött létre. Annak érdekében, hogy egy újabb gondviselés helyreállíthassa ezt az alapot, Isten megengedte, hogy a pápák száműzetésbe küldessenek és rabságban szenvedjenek.
A korábbi, ezzel párhuzamos időszakban, attól kezdve, hogy Jojakim királyt és családját, számos prófétát, köztük Dánielt, Ezékielt, valamint papokat, tisztviselőket, mesterembereket és még sok izraelitát Nabukodonozor, Babilon királya foglyul ejtett, csaknem hetven év telt el addig, amikor Babilon elbukott és Tyrus király rendeletben felszabadította őket. A száműzöttek további száznegyven éven keresztül, három hullámban települtek vissza szülőföldjükre, és ahogy Malakiás messiási próféciáiban állt, Isten akaratával a középpontban egyesült nemzetként megújították magukat. Attól a pillanattól kezdve a Messiás eljövetelére készültek. A pápai fogság és visszatérés szakaszának ezt a korábbi időszakot kellett tényleges azonosságok formájában helyreállítania, így a nyugati kereszténységnek ehhez hasonló utat kellett járnia.
A nép bizalma fokozatosan megrendült az erkölcstelenségbe süllyedt papokban és szerzetesekben, s a pápák hatalma még inkább meggyengült a keresztes hadjáratok sorozatos kudarcai miatt. A hadjáratok végére az európai feudális rendszer lépésenként felbomlott és megjelentek a modern nemzetállamok. A világi monarchiák hatalmának növekedésével a pápa és a királyok közötti viszály mindjobban felerősödött. Egy ilyen konfliktus során IV. (Szép) Fülöp francia uralkodó egy időre börtönbe záratta VIII. Bonifác pápát. 1309-ben Fülöp V. Kelemen pápát arra kényszerítette, hogy Rómából Avignonba, Dél-Franciaországba tegye át a pápai székhelyt. Hetven éven keresztül, 1377-ig, amikor XI. Gergely pápa a római székhelyt visszaállította, az egymást követő pápák a francia király alattvalóiként éltek.
Gergely pápa halála után utódjául a bíborosok egy olaszt, a bari érseket választották meg VI. Orbán néven. A bíborosoknak egy túlnyomórészt franciákból álló csoportja azonban elutasította, és egy másik pápát választott, VII. Kelement, majd Avignonban egy ellenpápaságot hozott létre. A nagy egyházszakadás a következő században is folytatódott. E kilátástalan helyzet megszüntetése végett mindkét tábor bíborosai 1409-ben Olaszországban, Pisában zsinatot tartottak, amelynek során mind a római, mind az avignoni pápát lemondatták, és helyettük V. Sándort választották meg törvényes pápának. A két pápa azonban nem akart lemondani, így egy ideig három pápa versengett egymással. Bíborosok, püspökök, teológusok, királyi méltóságok és küldötteik nem sok idővel ezután (1414–1417) Konstanzban gyűltek össze az általános zsinatra. Mindhárom pápát megfosztották tisztségétől és V. Mártont választották meg új pápának, lezárva így a nagy szakadást.
A konstanzi zsinat amellett foglalt állást, hogy az egyház általános zsinatai rendelkezzenek a pápáénál is nagyobb, legfőbb hatalommal, jogukban álljon megválasztani vagy lemondatni a pápát, és úgy rendelkezett, hogy a következő zsinatokat rendszeres időközönként kell megtartani. A római egyházat így alkotmányos monarchiává akarta újjászervezni. 1431-ben azonban, amikor a küldöttek Svájcban, Bázelben gyülekeztek az újabb zsinat miatt, a pápa kísérletet tett a találkozó elnapolására. A küldöttek megtagadták a távozást és a pápa távollétében is – noha eredménytelenül – megtartották a gyűlést, míg végül 1449-ben feloszlatták. A római egyházon belüli alkotmányos monarchia intézményesítésére irányuló törekvések hiábavalónak bizonyultak, és a pápaság visszanyerte az 1309-ben elveszített tekintélyét.
A tizenötödik században a zsinati mozgalom vezetői úgy próbálták megújítani a korrupt pápaságot, hogy bíborosokból és laikusokból álló képviseleti zsinatot hoztak létre, és a legfőbb hatalmat rájuk ruházták. A pápaság mindemellett megerősítette teljes hatalmát, amelyet utoljára a száműzetés előtt birtokolt. Ezek a zsinatok elvetették a John Wycliffe (1320 körül – 1384) és a Husz János (1373 körül – 1425) által kezdeményezett alapvetőbb reformokat. (Huszt csupán amiatt hívták meg a konstanzi zsinatra, hogy máglyán megégessék.) Ám a kocka el volt vetve: a protestáns reformáció megállíthatatlanul közeledett.
A pápák hetvenéves avignoni fogságától a nagy egyházszakadást, a zsinati mozgalmat és a római egyházon belüli pápai hatalom helyreállítását magába foglaló időszak 1309-től körülbelül kétszáztíz évig, a Luther Márton által 1517-ben elindított protestáns reformáció előestéjéig húzódott el. Célja az volt, hogy tényleges azonosságok formájában jóvátétel által helyreállítsa a zsidók fogságának és visszatérésének kétszáztíz éves időszakát a hetvenéves babiloni fogság idejétől az Izraelbe való visszatérés időszakán és a templom újjáépítésén keresztül egészen az Ezdrás, Nehémiás és Malakiás által bevezetett politikai és vallási reformok idejéig.
6. rész: A Messiás eljövetelére és a második eljövetelre való felkészülés kora
A zsidók száműzetését és visszatérését követően még négyszáz év telt el Jézus eljöveteléig. Ez volt a Messiás eljövetelére való felkészülés időszaka. A zsidók e korszakához hasonlóan, a kereszténység is csak azután tud Krisztussal a második eljövetelkor találkozni, miután végigjárta a Messiás második eljövetelére való felkészülés négyszáz éves időszakát, amely a pápai fogság és visszatérés szakaszát követi. E négyszáz év során tényleges azonosságok formájában jóvátétel által helyre kell állítani a Messiás eljövetelére való felkészülés időszakát.
A helyreállítás gondviselésének Ádámtól Jézusig terjedő négyezer éve alatt vertikális jóvátételi feltételek halmozódtak fel, mert a hitalap helyreállítását és a Sátántól való elválást szolgáló, negyvenes számon alapuló gondviselési időszakokat Sátán újból és újból beszennyezte. A Messiás eljövetelére való felkészülés időszaka lett volna a gondviselési történelem utolsó időszaka, amelyben ezek a feltételek jóvátétel által, horizontálisan helyreálltak volna. A Messiás második eljövetelére való felkészülés időszakának hasonlóképpen a végső szakasznak kell lennie a gondviselés történelmében, amelyben horizontálisan helyreáll minden feltétel, amely Ádám napjaitól fogva a helyreállítás gondviselésének hatezer éves történelmében összegyűlt.
A babiloni fogságból visszatérve az izraeliták bűnbánatot tartottak múltbéli bálványimádásuk miatt, újjáépítették a Nabukodonozor király által lerombolt templomot és Ezdrás, az írástudó vezetésével megújították a mózesi törvényeken nyugvó hitüket; e tetteik révén megteremtették a hitalapot. Ezek után Malakiás próféta szavai szerint készülődni kezdtek a Messiás eljövetelére. A pápák Rómába való visszatértekor a középkori keresztények ugyancsak azon igyekeztek, hogy megújítsák a római egyházat; ezzel létrehozták a hitalapot. Ezek az erőfeszítések a Luther Márton által vezetett protestáns reformációban tetőződtek, ami az Evangélium fényével áttört a középkori Európa sötétségén és utat tört a hit új ösvényeinek.
A Messiás eljövetelére való felkészülés időszakának az volt az egyik célja, hogy képmás szintű azonosságok formájában, jóvátétellel helyreállítsa azt a körülbelül negyvenéves időszakot, amely megelőzte Jákob Egyiptomba való megérkezését. Jákob életének az a szakasza volt ez, amely Háránból Kánaánba való visszatérésétől egészen addig tartott, amíg családjával Egyiptomba ment. A Messiás második eljövetelére való felkészülés folyamán tényleges azonosságok formájában, jóvátételek által kell helyreállítani ezt az időszakot. A keresztényeknek ebben az időszakban ennek megfelelően megpróbáltatásokon és szenvedéseken kell keresztülmenniük, akárcsak Jákob családjának, mielőtt Józseffel találkoztak volna Egyiptomban, vagy mint a zsidóknak, mielőtt Jézus eljött volna. Sajátos módon, a helyreállítás gondviselésének korában az emberek olyan külső feltételek által, mint a mózesi törvények megtartása vagy áldozatok bemutatása, bizonyíthattak Isten előtt. Emiatt a Messiás eljövetelére való felkészülés ideje alatt az első Izraelnek Perzsia, Görögország, Egyiptom, Szíria és Róma pogány nemzeteinek az uralma alatt külső nehézségeket kellett elszenvednie. A helyreállítás gondviselését meghosszabbító korban a keresztények a Jézus tanításai szerinti hit és ima belső feltétele által bizonyíthatnak Istennek. A Messiás második eljövetelére való felkészülés időszaka során a második Izraelnek tehát a belső megpróbáltatások útját kellett végigjárnia. Az új filozófiák és teológiák tömegét létrehozó reneszánsz humanizmus és a felvilágosodás – csakúgy, mint a reformáció által életre keltett felhívás a vallásszabadságra – nagy zűrzavart okozott a keresztények hitében és felforgatta az emberek szellemi életét.
A Messiás második eljövetelére való felkészülés időszaka tényleges azonosságok formájában, jóvátételi feltételekkel helyreállította a Messiás világszintű fogadásához szükséges belső előkészületeket és külső környezetet, melyek első ízben a Messiás eljövetelére való felkészülés négyszáz éves időszaka során jöttek létre.
Krisztus Első Eljövetelét előkészítve Isten már négyszázharminc évvel korábban elküldte a választott nemzethez Malakiás prófétát, hogy erős messiásvárást keltsen fel bennük. Ugyanakkor arra is bátorította a zsidókat, hogy vallásuk megújításával és hitük elmélyítésével megtegyék a Messiás fogadásához szükséges belső előkészületeket. Mindeközben a világ más tájain olyan vallások alapjait tette le, amelyek az ott élő népek területéhez és kultúrájához alkalmazkodtak. Számukra ezek a vallások tették lehetővé, hogy belsőleg felkészülhessenek a Messiás fogadására. Indiában Gautama Buddha (Kr. e. 565 – 485) révén Isten megalapította a hinduizmus fejlődésének új állomását, a buddhizmust; Görögországban Szókratészt (Kr. e. 470 – 399) inspirálva megnyitotta a klasszikus görög civilizáció fénykorát. A Távol-Keleten Konfuciuszt (Kr. e. 552 – 479) emelte fel, akinek tanításai az emberi etika mércéjét állították fel. Jézusnak erre a világszintű felkészülési alapra kellett volna eljönnie, és tanításai által egyesítenie kellett volna a judaizmust, a hellenizmust, a buddhizmust és a konfucianizmust. A keresztény Evangéliumra építve valamennyi vallást és civilizációt egy világszintű civilizációban kellett volna egyesítenie.
A reneszánsztól kezdődően Isten a kellő vallási, politikai és gazdasági körülmények létrehozásán munkálkodik, amelyek elősegítik Krisztus munkáját a második eljövetelkor. Ebben az időszakban tényleges azonosságok formájában helyre kell állnia annak a korábbi szakasznak, melyben Isten világszinten előkészítette a környezetet Jézus érkezésére. A reneszánsszal kezdődően az emberi törekvés szinte minden területén – a politikát, a kultúrát és a tudományt is beleértve – gyors mértékű fejlődés ment végbe. Ezek a területek napjainkra kiteljesedtek, és az egész világra kiterjedően olyan körülményeket teremtettek, amelyek a második eljövetelkor Krisztus munkáját előmozdítják. Jézus idejében a Római Birodalom uralkodott a Földközi-tengert körülvevő hatalmas területen, melyet egy minden irányban szerteágazó, fejlett és kiterjedt közlekedési hálózat tett egységessé. Ez jelentette a görög nyelvre épülő, óriási hellén civilizáció központját. Minden szükséges előkészület megvolt tehát arra, hogy Izraelből, ahol Jézus lakott, a Messiás tanítása gyorsan eljusson Rómába, majd az egész világba. A Második Eljövetel jelenlegi korszakában a nyugati hatalmak befolyása ugyancsak az egész világra kiterjesztette a demokratikus politikai szférát. A Kelet és Nyugat közötti szakadékot nagymértékben áthidalta a közlekedés és a kommunikáció gyors fejlődése, a nyelvek és a kultúrák közötti széles körű kapcsolat pedig mindjobban összezsugorította a világot. Ezek a tényezők teljes mértékben előkészítették azt a környezetet, amelyben a visszatérő Krisztus tanításai szabadon és sebesen eljuthatnak az egész emberiség szívéhez, valamint mély és gyors változásokat hozhatnak el.
7. rész: A helyreállítás gondviselése és a történelem előrehaladása
A földi Mennyország olyan társadalom, amelynek szerkezete a tökéletes emberre hasonlít. A bűnbe esett társadalmat ekképpen úgy is tekinthetjük, mint amely a bűnös ember mintájára épül fel. Legkönnyebben tehát egy bűnbe esett ember lelki életének vizsgálata vezet el ahhoz, hogy megértsük azoknak a társadalmaknak a történelmét, amelyeket a bűnös emberiség hozott létre.
A bűnbe esett embernek van egy eredeti lelke, amely a jóra ösztönzi, és egy gonosz lelke, amely gonosz vágyakkal tölti el és fellázítja az eredeti lélek ösztönzései ellen. A két lélek kétségtelenül állandó harcban áll egymással, s változó és ellentmondásos viselkedésre tesz hajlamossá bennünket. Minthogy az emberi társadalom olyan egyénekből áll, akikben szüntelen harc folyik önmagukkal, elkerülhetetlen, hogy egymással való kapcsolatteremtésük is viszályokkal és konfliktusokkal teli legyen. Az emberi történelmet az idők folyamán állandóan változó, konfliktusokkal teli társadalmi kapcsolatok formálták, s emiatt szükségszerűen küzdelmek és háborúskodások jellemezték.
Az eredeti és a gonosz lélek közötti örökös harc közepette az ember azonban mindig arra törekszik, hogy visszautasítsa a rosszat és a jót kövesse. Ha küzdelmeikből győztesen kerülnek ki, erőfeszítéseik igaz tetteikben is megmutatkoznak. Az eredeti lélek munkálkodása folytán még a bűnös ember is fogékony Isten helyreállítási gondviselésére, és képes cselekedni a jó megvalósulásáért. A történelmet tehát olyan emberek mozdítják előre, akik a jó és a rossz forgatagának közepette is elszánt erőfeszítéseket tesznek a rossz elutasítására és a jóság terjesztésére. Az a világ, amely felé a történelem halad, nem más, mint a Mennyország, ahol megvalósul a jóság célja.
Meg kell értenünk, hogy a konfliktusok és a háborúk olyan átmeneti jelenségek, amelyek a jó és a rossz szétválasztásával ezt a végső célt igyekeznek megvalósítani. Ha olykor győz is a rossz, Isten ezt arra használja fel, hogy a történelmet a jóság magasabb szintjének megvalósítása felé irányítsa. Ebből a nézőpontból felismerhetjük, hogy a történelem előrehaladását a jóság felé egy – Isten helyreállítási gondviselése által meghatározott – folyamat, a jóság és a gonoszság állandó szétválasztásának folyamata vezeti.
Eközben Sátán azoknak a vérségi kötelékeknek az alapján, amit az első emberpárral alakított ki, a bűnbe esett emberek felhasználásával azon dolgozott, hogy Istent megelőzve létrehozza az Isten által eltervezett eszményi társadalom torz, romlott formáját.
A történelem folyamán ennek eredményeként lehettünk szemtanúi olyan társadalmak felemelkedésének, amelyek az isteni törvények megfordítására épültek. Az emberi történelem végén, mielőtt Isten helyreállítaná a földi Mennyországot, Sátán a Mennyország elferdített képmására felépít egy törvényekkel szembenálló világot: a kommunista világot. Mindez azt példázza, hogy Sátán, aki a történelem kezdetekor már fejhossznyi előnnyel indult, miképpen utánozta Isten terveit, Istent magát megelőzve.
A helyreállítás gondviselésének folyamatában tehát az igazi megjelenését megelőzi annak hamis képmása. Az Alapelvnek ez a megközelítése magyarázattal szolgálhat Jézusnak arra a próféciájára, mely szerint Krisztus második eljövetele előtt hamis Krisztusok jelennek majd meg.
7.1 A történelem előrehaladása a helyreállítás gondviselésének korszakában
A történészek egy csoportjának véleménye szerint a bűnbe esett emberek által létrehozott első társadalom egy primitív ősközösségi társadalom volt. Isten gondviselésének a nézőpontjából a bűnbe esett emberek által felépített kezdetleges társadalmak Sátán-központúak voltak. Noha Sátán talán olyan társadalmat akart megteremteni, amelyben az emberek megosztják egymással javaikat, az pusztán csak a hiányos utánzata lett volna annak a társadalomnak, amit Isten a tökéletes jellemű emberekkel szándékozik megvalósítani; amit az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek jellemeznek. Tekintet nélkül a felépítésére, a sátáni, primitív társadalom nem lehetett volna mentes a küzdelmektől és a megosztottságtól. Ha mégis az lett volna, úgy változás nélkül fennmaradna az örökkévalóságig, és Isten helyreállítási gondviselése soha nem teljesedhetne be.
Valójában a bűnbe esett ember két lelke közt dúló küzdelem okozza a belső konfliktusokat, és ez nyilvánul meg az ember cselekedeteiben, ez vezet a másokkal való összetűzésekhez. Emiatt egy sátáni, kezdetleges társadalom, melynek célja a közösségi lét fenntartása, képtelen lett volna békében élni. Azzal a folyamattal párhuzamosan, ahogy ezek a kezdetleges társadalmak különböző gazdasági és társadalmi kapcsolatokkal rendelkező, összetettebb társadalmakká fejlődtek, konfliktusaik is elkerülhetetlenül kiterjedtek. Az eredeti léleknek köszönhetően, amely az embereket Isten helyreállítási gondviselésének felismerésére ösztönzi, a viszonylagos jó és rossz közti megosztottság bizonyára minden primitív társadalomban megjelent, amely sátáni befolyás alatt állt.
Ha megvizsgáljuk a Sátán irányítása alatt álló társadalmi fejlődés folyamatát, látható, hogy a nemzetségekre alapuló társadalmak a primitív társadalmak tagjai közti megosztottság következtében jöttek létre. Ezek a társadalmak befolyásuk kiterjesztésére törekedtek, területük és hatalmuk növelésével nemzetségi társadalomból feudális, majd monarchikus társadalmakká alakultak át. Sátán Istent megelőzve valósította meg ezt, hiszen értette Isten tervét, aki a bűnös világból a jó egyének kiemelésével akarta felépíteni a jó nemzetségi társadalmat, majd ezt szánta kiterjeszteni egy jó feudális társadalommá, hogy végül elérje egy olyan jó királyság szintjét, amely területében és hatalmában elegendő ahhoz, hogy a Messiás eljöjjön és munkáját elvégezze.
Isten kihívta Ábrahámot a bűnbe esett világból, hogy a jóság zászlóvivője legyen, és olyan leszármazottakkal áldotta meg, akik megtartották Isten Igéjét. Isten az ő leszármazottaiból nevelte fel az első izraelita nemzetséget. Egyiptom földjére nemzetségként léptek, ám arra az időre, amikor Egyiptomot elhagyták, hogy Kánaánba menjenek, már törzsi társadalommá fejlődtek. A bírák korában az izraelita társadalom feudális társadalom volt. Feudális társadalmon ebben az esetben olyan társadalmat értünk, melynek politikai rendszerét az úr-szolga kapcsolatát jellemző szolgálat és engedelmesség határozza meg, gazdasági rendszere pedig elszigetelt területek önellátó, kis egységeiből áll. A bírák korában az izraelita társadalmat ilyen körülmények jellemezték. Amikor az izraeliták Kánaán földjére értek, mindegyik törzs kapott egy darab földet. A bírák, akik ezeket a területeket kormányozták, a korai középkori Európa püspökeihez és feudális uraihoz hasonló szerepkörrel rendelkeztek.
A feudális társadalom egyik jellemzője, hogy a nép átveszi uralkodója hitét és engedelmeskedik parancsainak. Amíg követi urát, aki Isten Igéjéhez hűséges marad, addig a nép is Isten oldalán áll. Az úr-szolga kapcsolatra épülő politikai rendszer és az önellátó gazdaság, amely nagy részben elszigeteli őket a külvilágtól, lehetővé teszi, hogy hatékonyan ellenálljanak Sátán kívülről jövő támadásának. A nemzetségre épülő társadalmak feudálissá való átalakulásának legfőbb célja az, hogy az addig Sátánhoz tartozó tulajdonok és emberek visszatérhessenek Isten oldalára. Az Isten uralma alatti terület növekedése egyre jobb feltételeket teremt a sátáni támadások elhárításához. Az isteni gondviselés tervének birtokában, saját uralmának fenntartása érdekében Sátán arra törekedett tehát, hogy már évszázadokkal korábban létrehozza a saját feudális társadalmait.
A korai Izrael feudális társadalmának gondviselési célja az volt, hogy megvesse a nagyobb területű és erősebb hatalommal rendelkező monarchikus társadalom alapjait. A feudális társadalomban korábban megszilárdult, kisebb politikai és gazdasági egységeket a monarchikus társadalom egyetlen, nagy népességű, erős gazdasággal és kellően védelmezett önállósággal bíró területben egyesítette. Izrael egyesült királyságának megalapításával Saul király ezt a folyamatot indította el.
Jézusnak a Királyok Királyaként kellett eljönnie. Isten annak a célnak a szolgálatában építette fel a monarchikus társadalmat Izraelben, hogy elég szilárd alap készüljön ahhoz, hogy a Messiás eljöhessen és a Királyok Királyaként uralkodhasson.
Sátán már jóval előbb átlátta, hogy a monarchia felépítése mögött a Messiás fogadását előkészítő gondviselés húzódik, és a gondviselés megakadályozására Istennél korábban felépítette saját monarchikus társadalmait. Egyiptom első dinasztiája már több évszázaddal Izrael Egyesült Királysága előtt létrejött, és a fáraók uralta Egyiptom mintegy harminc dinasztián keresztül fennmaradt. Babilónia régi királysága Hammurabi király uralkodása alatt egész Mezopotámiát kormányozta Kr. e. a 18. században, a hittiták pedig Kr. e. a 14. században Szíria körzetében a Közel-Keletet vetették kormányzásuk alá. A viszonylagosan jó és rossz királyságok között még a sátáni világban is állandó háborúskodás zajlott, ami a jónak és a rossznak a szétválásához vezetett. Ez a törekvés a jóság felé az eredeti lélekben gyökerezik, ami fogékony a helyreállítás gondviselésének hívására.
Ha Salamon király a végsőkig Isten akaratát szolgálta volna, akkor az Istentől származó politikai képességeit fel tudta volna használni arra, hogy egyesítse a Közel-Kelet nemzeteit. Egybeolvasztotta volna az akkoriban gyenge egyiptomi, mínoszi és mezopotámiai civilizációkat. Ily módon egy világméretű birodalmat építhetett volna ki, ahova eljöhetett volna a Messiás és Isten földi uralmát megvalósíthatta volna. Salamon azonban sajnálatos módon bálványokat kezdett el imádni. Isten emiatt egy olyan gondviselés megnyitására kényszerült, amelyben a fájdalmas módon felépített monarchikus társadalmat szét kellett darabolnia.
Mivel Izrael egyesült királyságának uralkodói nem teremtették meg a Messiás alapját, és azt a munkát sem végezték el, amelynek alapján Isten helyreállíthatta volna uralmát, Isten két részre osztotta a királyságot: az északi Izraelre és a déli Júdeára. Látván, hogy továbbra is vétkeznek akarata ellen, Isten hagyta, hogy Asszíria pogány népei lerombolják Izrael északi királyságát. Az asszírok már Kr. e. a 8. században elfoglalták az ősi Közel-Keletet, Egyiptomot is beleértve, és létrehozták az első világhatalmat. Júdea királysága egy ideig kitartott Isten akarata mellett, később azonban fellázadt ellene. Isten így megengedte, hogy az Asszíriát időközben kiszorító második világhatalom, az új Babilóniai Birodalom elfoglalja Júdeát.
Miután Júdea elesett, Isten nem ültetett új királyt Izrael trónjára, hanem a Messiás érkezéséig hátralevő idő nagyobb részében egymást követő pogány birodalmak uralma alá vetette a zsidókat. A legjelentősebb ezek közül a demokrácia ideológiai kereteit megteremtő hellén kultúra volt. Izrael társadalmának képét Isten a demokrácia mintájára formázta meg, hogy az eljövő Messiást a nép saját akaratából, szívből üdvözölje és válassza meg királyává. A zsidó nyilvánosság azonban nem emelte fel ilyen módon Jézust. A nyilvános támogatás hiánya miatt Jézust megfeszítették. A kétezer évvel korábban kezdődött gondviselés – melynek kezdetén Ábrahámot és leszármazottait Isten kihívta a bűnös világból – végül csak szellemileg ért célt.
7.2 A történelem előrehaladása a helyreállítás gondviselését meghosszabbító korszakban
7.2.1 A helyreállítás gondviselése és a nyugat történelme
A kereszténységet hosszú időn keresztül üldöző Római Birodalom végül a IV. században fejet hajtott a megfeszített Jézus előtt, és a kereszténységet államvallásnak fogadta el. A Földközi-tengert körülvevő régi világot egyesítő Római Birodalom eredeti, gondviselésbeli szerepe mindazonáltal az volt, hogy megvesse az alapjait Krisztus földi királyságának. Ha a zsidó nép hitt volna Jézusban mint Messiásban, és egyesült volna vele, Jézus még életében meghódította volna a Római Birodalmat, és a birodalom egész területén a Királyok Királyaként tisztelték volna őt. Jézus egy világméretű birodalmat hozott volna létre, fővárosává Jeruzsálemet tette volna. A zsidók hitetlensége azonban azt eredményezte, hogy Júdea elpusztult, a Római Birodalom pedig hanyatlásnak indult. A barbár támadások évszázada után, Kr. u. 476-ban a Nyugatrómai Birodalom összeomlott.
Isten helyreállítási gondviselésének középpontja mindezek következtében Júdeából, Isten mély bánatának földjéről átkerült Nyugat-Európába, a korábbi Nyugatrómai Birodalom területére, amelyet akkor germán törzsek tartottak elfoglalva. Ennek megfelelően a kereszténységre épülő helyreállítás szellemi gondviselése elsősorban Nyugat-Európában zajlott. Emiatt kizárólag Nyugat-Európa történelmét határozták meg szigorúan azok a szabályok, amelyek a helyreállítási gondviselés során alakultak ki.
7.2.2 A vallás, a gazdaság és a politika történelme közötti összefüggések
Isten az embert a szellemi én és a fizikai én kettős lényeként teremtette meg, hogy a szellemi világ és a fizikai világ vezetésére is alkalmassá tegye. Ha nem történt volna meg a bűnbeesés, az ember fizikai és a szellemi énje együttesen érte volna el a tökéletességet, valamint a szellemi és a fizikai értelme még a fizikai élet során teljes harmóniában egyesült volna. A bűnbeesést követően az emberek a szellemi és a fizikai világgal szemben is tudatlanná váltak, és attól kezdve Isten azon munkálkodik, hogy a szellemi tudatlanságot a vallás segítségével, a fizikai tudatlanságot pedig a tudomány eszközével megszüntesse.
A vallások máig úgy segítik a bűnös embereket a szellemi tudatlanság fokozatos legyőzésében, hogy a háttérben rejlő eredeti lelküket cselekedetekre ösztönzik. Arra intik az embereket, hogy életük alapjait Isten láthatatlan, okozói világára építsék. A vallás sürgető szükségét azonban nem mindenki érzi, emiatt csak néhány kivételes ember jut gyorsan szellemi tudáshoz. A nagy többség számára a szellemi növekedés lassú folyamat marad. Napjaink tapasztalatai is erről tanúskodnak, hiszen az emberek szellemi szintje még a világszerte elterjedt vallások ellenére sem magasabb, mint a régi korok embereié.
Másrészről azonban mindenki által ismertek a tudomány vívmányai, amelyek óriási mértékben gazdagították a fizikai világról való ismereteinket. Mivel a tudomány gyakorlati kérdésekkel foglalkozik, mindenki átérzi a szükségességét. Az emberiség tudása a fizikai világra vonatkozóan tehát általában széles körben és gyorsan gyarapodott. Mi több, míg a vallás vizsgálatainak tárgya az ok nem kézzelfogható, transzcendens világában van, addig a tudományos kutatások az okozati világ kézzelfogható, anyagi objektumait vizsgálják. Ennélfogva a vallás és a tudomány elméleti szempontból a mai napig nem összeegyeztethető. Ezenfelül a vallások a világ megtagadására tanítanak, mert Sátán, aki az egész világegyetemet hatalmában tartja, az embereket világi életükön keresztül támadja és rontja meg. A vallások ekképpen nehezen tudnak összhangba kerülni a tudománnyal, ami a világi élet jobbítására törekszik. Tudjuk, hogy Isten előbb az ember külső, fizikai testét teremtette meg, mielőtt a lelket belé ültette. A helyreállítás gondviselése, amely egy időben újjáteremtés is, ugyanezt a mintát követi: belülről kifelé halad. Ebből a gondviselési nézőpontból egyértelműnek tűnik, hogy fejlődésük során a vallás és a tudomány gyakran kerülnek ellentmondásba, sőt konfliktusba egymással.
Ugyanez a viszály hatja át a vallásos és a gazdasági élet kapcsolatát is. Akárcsak a tudomány, a gazdasági tevékenység is a gyakorlati világgal foglalkozik, és a gazdaság fejlődése csakugyan szorosan összefügg a tudomány előrehaladásával. Ennek megfelelően a vallások történelme, melyet az isteni gondviselés belső fejlődése határozott meg, valamint a külső fejlődést követő gazdaság történelme különböző irányban és eltérő ütemben haladt. A Nyugat történelmének előrehaladását – amely a helyreállítás gondviselésében létrejött mintát követi – akkor érthetjük meg, ha a kereszténység történetét, illetve a Nyugat gazdaságának történelmét egymástól különválasztva vizsgáljuk meg.
A vallás és a tudomány viszonyához hasonlóan a vallás és a gazdaság is összekapcsolódik abban a tekintetben, hogy a bűnbe esett emberek életének belső, illetve külső aspektusait hivatottak helyreállítani. Noha a vallás és a gazdaság – miként a vallás és a tudomány – egymással ellentmondásban fejlődnek, a társadalom életében mégis összefonódnak. A kereszténység és a gazdaság történelme tehát bizonyos mértékben kölcsönösen befolyásolja egymást.
A vallás és a gazdaság a politika által illeszkednek be társadalmi életünkbe. Különösen Nyugat-Európában a politika arra törekedett, hogy a tudomány fejlődését szorosan követő gazdasági fejlődést összekapcsolja a kereszténységgel, amely a gondviselés irányát gyakran szem elől vesztette. A Nyugat politikája volt az első, amely hosszú folyamata során megkísérelte a vallás és a gazdaság harmonizálását. Ez az oka annak, hogy a politika történetét szintén különválasztva kell tanulmányoznunk, ha a helyreállítási gondviselés célja felé haladó történelem előrehaladását pontosan meg akarjuk érteni.
A vallásos, politikai és gazdasági fejlődés önálló előrehaladásának szemléltetésére vázoljuk fel a XVII. század végi Nyugat-Európa történelmi helyzetét. A vallás történetét tekintve megállapítható, hogy a demokratikus értékek erre az időszakra már gyökeret eresztettek a kereszténységben. A pápaság uralma alatt álló, monarchikus igazgatási rendszerű kereszténység az 1517-es protestáns reformációval darabokra hullott. Európa népeinek vallásos elkötelezettsége mindaddig a pápai hierarchiának volt alávetve, a reformációval kezdődően a hívők azonban fokozatosan felszabadultak, és keresztényi életük alapjait a Biblia önálló olvasása jelentette. Politikai téren az abszolút monarchia a tetőpontján állt ebben a korban. Gazdasági szempontból, a nemesi földbirtokra épülő feudális társadalom Európa több részén továbbra is fennmaradt. Ugyanaz az európai társadalom tehát a vallást illetően a demokratizálódás útján járt, míg politikai téren monarchikus, gazdaságilag pedig feudális maradt.
Világossá kell tennünk, hogy az Ószövetség korának nagy részében miért nem volt jellemző a fejlődésnek ilyen mérvű elkülönülése. Az ősi Izraelben a tudomány rendkívül lassan haladt előre, aminek következtében a gazdasági élet sem fejlődött, és társadalma is csak kis mértékben specializálódott. Az emberek élete egyszerűen zajlott egy olyan társadalmi rendszerben, amelyben a vallás a mindennapi élet szerves része volt. Az úr-szolga kapcsolat kötelékei és a mózesi törvények szigora miatt politikai és vallási tekintetben is engedelmeskedniük kellett uralkodóiknak. A vallás, a politika és a gazdaság fejlődése abban az időben nem vált el egymástól.
7.2.3 A nemzetségekre épülő társadalom
Vizsgáljuk meg az Újszövetség történelmének előrehaladását a vallás, a politika és a gazdaság terén. Az eredeti lélek fogékonysága Isten gondviselésének a hívására általában megosztottsághoz vezet a Sátán-központú társadalomban. Azok, akik Isten akaratát követik, különválnak a többiektől ebben a folyamatban, és közösséget alkotva nemzetségekre épülő társadalmat alapíthatnak Isten oldalán. A keresztény nemzetségalapú társadalom is ezen a módon formálódott ki. Jézus keresztre feszítésével a zsidó nemzet Sátán oldalára került, így ilyen körülmények közt Isten nem folytathatta ebben a társadalomban a helyreállítás munkáját. Ezt a társadalmat ezért szétoszlatta, és odaadó híveit elhívta belőle, hogy létrehozzák a keresztény nemzetségalapú társadalmat.
Az Ószövetség korában Jákob tizenkét fia vezette hetven rokonukat Izrael nemzetségalapú társadalmának létrehozásában, és kezdte meg a gondviselés új szakaszát. Az újszövetségi korban Jézusnak ugyancsak tizenkét tanítványa vezette hetven követőjét a keresztény nemzetségalapú társadalom megteremtésében, valamint Isten új gondviselésének a megkezdésében. Ez a társadalom olyan kezdetleges közösségekből állt, amelyek csekély vagy semmilyen politikai és gazdasági rendszerrel sem rendelkeztek. Ebben a korszakban a vallás, a politika és a gazdaság fejlődése nem volt egymástól szétválasztható.
A kegyetlen üldözések ellenére a keresztény nemzetségalapú társadalom a Római Birodalomban lépésről lépésre felvirágzott a Földközi-tenger körül, és törzsekre épülő társadalommá fejlődött tovább. A IV. század második felében megkezdődött tömeges népvándorlás sújtotta Nyugatrómai Birodalom Kr. u. 476-ban összeomlott. A keresztény társadalom nagymérvű kiterjedését elősegítette, hogy a kereszténység a bevándorló germán törzsekhez is eljutott.
7.2.4 A feudális társadalom
A történelem előrehaladtával a nemzetségalapú társadalom feudálissá alakult át. A feudális társadalom a Római Birodalom bukásakor született meg Európában, amikor a császári tekintély lehanyatlott, a birodalom pedig káoszba süllyedt. Ebben a társadalomban a vallás, a politika és a gazdaság szétváltak egymástól, s különböző utakra tértek.
A feudális társadalom korszakának kezdetén, s leginkább az újonnan kereszténnyé vált germán törzsek körében, a szabad parasztokon és a harcosokon hercegek uralkodtak. A politikai hatalom számos főúr kezébe forgácsolódott szét, akik a nemzetet képviselő hatalom hiányában mind maguk kormányozták saját területeiket. Európában a feudális társadalom fokozatosan olyan politikai rendszerré vált, amelynek minden szintje a különböző rangú főurak és lovagjaik közötti úr-szolga viszonyra, és a földbirtokosi rendszer önfenntartó gazdaságára épült. A Karolingok birodalmának összeomlása után az érett feudalizmus Európa egészét meghódította. A földet sok birtokra darabolták fel, amelyek mindegyikén földesúr uralkodott, akik saját birtokukon az élet minden egyes területéért felelősek voltak, s legfelső bírói hatalommal rendelkeztek. A földek tulajdonosai katonai védelemért cserébe földbirtokosoknak vagy kolostoroknak adták el földjeiket, amelyeket hűbérbirtok formájában kaptak vissza. A hűbéres lovagok katonai szolgálataikért cserébe területeket kaptak földesuraiktól. Míg egy alacsonyabb rangú lovag mindössze egy föld tulajdonosa volt, minden király vagy főúr több száz vagy ezer birtokkal rendelkezett, amelyeket hűbérbirtokként osztott szét hűbéresei között. A királyok hatalma korlátozott volt; nem jelentett többet, mint egy nagyobb földesúré.
A területi egyházi vezetés időszaka során az európai vallásos élet a korai feudalizmus politikájával és gazdaságával azonos irányban fejlődött; emiatt feudális kereszténységnek is nevezhetjük. A pátriárkák, érsekek és püspökök olyan pozíciókat foglaltak el, amelyek a nagy, közepes és kis földesurak pozíciójának feleltek meg. Ahogy a király is csupán egy volt a sok földesúr közül, úgy a pápa is csak egy volt az öt pátriárka közül. A római katolikus egyházon belüli politikai struktúra az úr-szolga kapcsolat szigorú hierarchiájára épült. Egy püspök vagy apát a világi földesurakéhoz hasonló társadalmi tekintéllyel és hatalommal rendelkezett. Egyházi birtokainak uraként hűbéreseiből szükség esetén hadsereget állíthatott fel.
A gazdasági életet illetően ez az időszak az ókori Róma rabszolgatartó társadalmából a földbirtokos rendszerbe való átmenetként kezdődött. Ez idő tájt a földek egy része a szabad parasztok kezébe került. A föld birtoklásának szempontjából az emberek társadalmi helyzete négy kategóriába volt sorolható: nemesség, szabad parasztság, jobbágyság és rabszolgaság.
A Nyugatrómai Birodalom romjaiból Isten ily módon feudális társadalmat emelt az újonnan keresztény hitre tért germán törzsek körében, akiket a gondviselés vezetésével bízott meg. Az isteni uralom alatt álló kis egységeket a vallási, a politikai és a gazdasági élet területén megerősítette, ezáltal pedig elkészítette az alapot ahhoz, hogy az isteni királyság felépülhessen.
7.2.5 A monarchikus társadalom és az imperializmus
A történelem fejlődése magával hozta a feudális társadalom monarchikus társadalommá való átalakulását. Politikai tekintetben hogyan jött létre az európai monarchikus társadalom? A germán népek királyságai – a Frank Királyság kivételével – mind rövid életűek voltak Nyugat-Európában. A Meroving uralkodóház frank királyai viszont átvették a kereszténységet, és a római civilizáció örökségét is átvállalva német-római világot teremtettek Nyugat-Európában. A Merovingok hatalomvesztését követően Martel Károly vált a frankok tényleges uralkodójává. A délnyugatról betolakodó mórokat legyőzve kiterjesztette a királyságot. Fia, Kis Pipin, a későbbi Nagy Károly apja lett az első Karoling-király. Nagy Károly nagyra becsülte Szent Ágostonnak a keresztény királyságról alkotott elképzeléseit és ezeket tette a birodalom vezérelveivé. Nagy Károly birodalma egyesítette Nyugat- és Közép-Európát, és stabilizálta azokat a területeket, amelyek korábban a tömegvándorlások miatt állandó nyugtalanságban voltak.
A vallás szférájában a feudális kereszténységet követő monarchikus kereszténység olyan szellemi királyság volt, amely felülemelkedett a nemzeti határokon. A pápaság uralma alatt és a Messiás számára létrehozott szellemi alapra épült fel. Kr. u. 800-ban III. Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt és megadta neki az egyház áldását, ezáltal ráruházta a gondviselés központi felelősségét. A pápaság fennhatósága alatt álló szellemi királyság és a Nagy Károly vezetése alatt álló Frank Királyság egyesülve létrehozták a keresztény birodalmat.
A keresztény birodalom időszaka az ószövetségi Izrael egyesült királyságának korszakával állítható párhuzamba. A feudális társadalmat mindkét esetben monarchikus társadalom követte az Isten oldalán lévő nagyobb uralom, népesség és terület megszilárdítása céljából. A korábbiakban elmondottak szerint a pápa az egyház munkáját, vagyis a földi királyság felé vezető út lerakását az arkangyal pozíciójában állva vezette. Miután azonban megkoronázta az uralkodót és az egyház áldását adta neki, a pápának Káin pozíciójából kellett volna szolgálnia őt. A császárnak viszonzásul támogatnia kellett volna a pápaság tanítását és folytatnia azt a politikai törekvést, amely a Messiás fogadására alkalmas királyság felépítésére irányult. Abban az esetben, ha teljes mértékben Isten akaratával összhangban építették volna fel a keresztény birodalmat, ez az időszak lett volna az utolsó napok szakasza az emberiség történelmében, és a Messiás eljöhetett volna. Megjelent volna az új igazság, ami a vallás és a tudomány problémáit egy egységesített emberi törekvésben oldotta volna fel; a vallást, a politikát és a gazdaságot pedig egy közös, Isten eszménye szerinti irányba vezette volna. A Messiás második eljöveteléhez szükséges alap felépüléséhez mindez szükséges volt. Ezenfelül a keresztény birodalom korszakának hajnalával a feudalizmusnak végleg meg kellett volna szűnnie.
A pápák és a császárok azonban eltértek Isten akaratától, s ez lehetetlenné tette számukra azt, hogy megvalósítsák Nagy Károly nemzetalapítási eszményét. A feudális társadalom viszont nem bomlott fel, hanem a következő néhány évszázad alatt még tovább erősödött. A vallás, a politika és a gazdaság megosztott maradt, a pápaság uralma alatt álló szellemi királyság pedig gyakran került összeütközésbe a földi királyságokkal.
A keresztény birodalomnak nem sikerült létrehoznia azt az egységes királyságot, ahová a Messiás eljöhetett volna. Nagy Károly akkor építette fel birodalmát, amikor a feudális társadalom alapja érett volt arra, hogy erős monarchiává szilárduljon, de a hűbérurak ráruházott jogait sohasem szüntette meg teljesen. Ehelyett a feudális rendszer megerősödött, és a német-római császár is csak a nagy hűbérurak egyike maradt.
A feudális rendszer egész Európát uralta az abszolút monarchia XVII. században bekövetkezett felemelkedéséig. A hűbérurak korábban decentralizált hatalma a feudalizmus hanyatlásával a nagy nemzetállamok királyainak kezében összpontosult. A királyok teljhatalmat szereztek, amit a királyok Istentől származó jogainak dogmájával indokoltak. Az abszolút monarchiák 1789-ig, a francia forradalom idejéig virágoztak.
Tekintsük át, hogy a vallás történelmét milyen irányzatok határozták meg az idő alatt, amíg a pápai vezetés alatt álló kereszténység a monarchikus szerkezet szerint strukturálódott. A pápák messzire eltávolodtak Isten akaratától és világias életet éltek, a szellemi hanyatlás ösvényére léptek. A pápaság a keresztes hadjáratok sorozatos kudarca miatt elveszítette tekintélyét, az avignoni fogság során pedig mind hatalmától, mind méltóságától megfosztották. Az 1517-es protestáns reformációval a nyugati kereszténység mint egységes szellemi monarchia megszűnt létezni.
A gazdasági élet fejlődésének vizsgálata azt mutatja, hogy a feudális gazdasági elrendeződés még akkor is tovább élt, amikor a politikában a feudalizmust már az abszolút monarchia váltotta fel. A kapitalizmus azokban a kisebb és nagyobb városokban erősödött meg, amelyekben az iparosok és a kereskedők együttesen léptek fel a király, valamint a kényszerű feudális rendszer ellen. Azokon a vidékeken, ahol a független földtulajdonosok a királyhoz fordultak segítségért a hűbérurak ellen, új mezőgazdasági intézkedések születtek. Mindezek ellenére azonban egyik gazdasági fejlemény sem volt képes a feudalizmus teljes megszüntetésére, amely kitartott a francia forradalomig.
A gazdaságtörténet terén a feudalizmust a gyarmati terjeszkedéssel kísért kapitalizmus követte. Ahogyan az abszolút monarchia célja a politikai hatalom konszolidálása, úgy a nagy befolyással rendelkező tőkések célja a pénzügyek és a tőke monopolizációja volt. A kapitalizmus az abszolút monarchiával egyidőben, a XVII. században született, virágzása az ipari forradalommal kezdődött. A gondviselésben az volt a célja, hogy olyan mértékben segítse elő a tőke felhalmozódását és a gazdasági tevékenység központosítását, amely a feudális rendszerben lehetetlen lett volna. Ez az imperializmusra még inkább jellemző volt.
Az ebben a korban kezdődő gyarmati terjeszkedés imperialista törekvése azt a gondviselési célt szolgálta, hogy világméretű gazdasági, politikai és vallási alap jöhessen létre. Gondolatmenetünk tárgya kizárólag az európai imperializmus, hiszen Isten helyreállítási munkájának a központja Nyugat-Európa volt. A nyugat-európai nemzetek közötti versengés világszerte gyarmatokért folyó küzdelmekhez vezetett az első világháború előtt. Ez az egész világ számára lehetővé tette, hogy a nyugati keresztény civilizáció részévé váljon.
7.2.6 A demokrácia és a szocializmus
A monarchia kora szabad utat nyitott a demokráciák korának. Idézzük fel, hogy a monarchikus társadalom célja egy királyság felépítése volt, amely képes majd a Messiásnak és uralmának támogatására. Amikor azonban a keresztény birodalomban ez a gondviselés végül nem teljesedett be, Isten egy olyan folyamatot indított el, amely a monarchikus társadalmakat megdöntötte, helyettük pedig demokráciákat emelt fel, hogy ezzel megkezdje az új gondviselést, melyben felépül a Messiás fogadására kész független nemzet.
A demokrácia alapja a néphatalom; a nép kormányát a nép érdekétől vezetve a nép kormányozza. Célja az Isten akaratától elhajló monarchia politikai egyeduralmának megszüntetése, és egy új politikai rendszer megteremtése, amely képes megvalósítani a helyreállítás gondviselésének célját, vagyis kész a Királyok Királyaként fogadni és támogatni a Messiást.
A demokrácia hogyan érheti el a célját? A történelem előrehaladtával, a helyreállítási gondviselés korának érdemei szerint, az emberiség szellemisége egyre felvilágosultabbá vált. Az emberek eredeti lelke, sokszor anélkül, hogy tudná miért, fogékony a gondviselésre és keresi a vallást. Az emberek végül elfogadják majd a kereszténységet, amelyet Isten a legnagyobb vallássá emel. A világ ilyen módon egy keresztény eszményeken alapuló, egységes civilizáció megteremtése felé halad napjainkban.
Azzal párhuzamosan, ahogyan a történelem közelíti kiteljesedését, az emberek egyre jobban a keresztény értékek felé hajlanak. A nép akaratából fennálló demokratikus kormányok lépésenként mindinkább kereszténnyé válnak. Amennyiben tehát a Messiás a demokratikus kormány vezetése alatt álló és a keresztény szellemiség által megérlelt társadalmakba tér vissza, az emberek teljes szívbéli támogatásával felépítheti Isten földi uralmát. Ez lesz majd a földi Mennyország. Meg kell értenünk, hogy a demokrácia azért a végső célért jött létre, hogy a sátáni egyeduralmak megrendítésével elősegítse Isten gondviselésének teljesülését, vagyis hogy a visszatérő Krisztus vezetése alatt, a nép akaratából helyreálljon a mennyei uralom.
A XVII. és XVIII. századi abszolút monarchiák ellen fellépő demokratikus mozgalmak Angliában, Amerikában és Franciaországban is forradalmak kirobbanásához vezettek. Ezek a forradalmak lerombolták a monarchikus társadalmakat és általuk születtek meg napjaink demokratikus társadalmai. A demokrácia különböző, a hebraizmus és a hellenizmus gondviselési áramlataihoz igazodó formáit a következő fejezetben vitatjuk meg.
Miután az 1517-es protestáns reformáció szétzúzta a monarchikus kereszténységet, a vallás terén a történelem a demokratikus kereszténység korszakába lépett. A reformáció által a kereszténységen belüli demokratikus erők lerombolták azt a szellemi királyságot, amely fölött a pápaság addig egyeduralommal rendelkezett. Isten eredeti vágya az volt, hogy a keresztény birodalom és a monarchikus pápai kereszténység egyesüljön azért a célért, hogy a Messiást fogadó királyságot felépítsék. Amikor a pápák nem látták el többé feladatukat, a teljes mértékben alájuk vetett monarchikus kereszténység is széthullásra ítéltetett. A demokratikus kereszténység küldetése ez volt, amint a demokrácia feladata is a világi monarchia abszolutista hatalmának a megdöntése volt a politikában. Ennek megfelelően a reformáció után az emberek szabadon, papok közvetítése nélkül kereshették Istent, pusztán azáltal, hogy a Bibliát olvasták önállóan. Hitéletükben nem voltak többé másoknak alávetve, hanem saját maguk kutathatták hitük útjait. A demokratikus kereszténység tehát olyan társadalmi környezetet teremtett, amely minden ember számára lehetővé teszi, hogy szabadon keresse a visszatérő Krisztust, bármilyen módon jön is el.
A gazdaságtörténet fejlődése ugyancsak meghozta az imperializmust megingató és a gazdaság demokratikus formáját elősegítő szocialista eszméket. Noha a történészek egy része az imperialisták gyarmatokért folytatott harcának tartja az első világháborút, röviddel a háború befejezését követően a demokratikus szellem került előtérbe, és a gyarmati politika valóban kezdett megrendülni. A második világháború végén a nagyhatalmak megváltak gyarmataiktól és felszabadították a fennhatóságuk alatt álló nemzeteket. Az imperializmus bukása után a kapitalizmus olyan gazdasági formát fejlesztett ki, amely az egyenlő és általános jólétet segítette elő.
A sátáni uralom a kommunizmus idején érte el tetőpontját. A szocializmus elősegítése természetes része volt, hiszen Sátán minden esetben megkísérli, hogy Istent megelőzve létrehozza az isteni terv hiányos utánzatát. Isten terve egy szocialista gazdaság kiépítése, jóllehet a kommunizmus által létrehozott államszocializmustól teljesen eltérő formával és tartalommal.
A teremtés eszményének megfelelően Isten minden egyes embernek ugyanazt az eredeti értéket adományozza. A gyermekeiket egyformán szerető szülőkhöz hasonlóan Isten is arra vágyik, hogy gyermekeinek egyformán kellemes környezetet és életkörülményeket adhasson. Sőt, az ideális társadalomban a termelés, az elosztás és a felhasználás viszonya éppolyan volna, mint amilyen a táplálkozás, a vérkeringés és az anyagcsere kapcsolata az emberi testben. Nem létezhet ezért túltermelésből adódó ártalmas versengés, sem pedig szélsőséges felhalmozáshoz és fogyasztáshoz vezető igazságtalan elosztás, ami a közjó céljával ellentétben áll. A szükséges és hasznos javakból elegendő mennyiséget kell termelni, az elosztásnak igazságosnak és hatékonynak kell lennie, a felhasználásnak pedig észszerű módon összhangban kell állnia az egész céljával. A gazdaság egészének egyenletes működéséhez megfelelő mennyiségű tartalék tőkére is szükség van, miképpen a máj is tartalékol tápanyagokat az emberi szervezetben.
Mivel az ember arra lett teremtve, hogy ideális társadalomban éljen, elkerülhetetlen, hogy a szabadságért való küzdelmében, valamint az eredeti lelkét mélyebben kutatva szocialisztikus eszményt keressen. Mindez leginkább a gondviselési történelem kiteljesedésének idejére igaz, amikor ez az eszmény valóban létrejöhet. Mivel ez a természetes vágy bensőnkből fakad, az emberek akarata által meghatározott demokráciában a politika is ebben az irányban fog haladni. Végeredményben egy olyan szocialista társadalom valósul meg, amely megtestesíti Isten eszményét. A korai keresztények, akik mindenüket megosztották egymással, bizonyos tekintetben ezen eszmény szerint éltek. Morus Tamásnak a XVI. századi Angliában írt Utópia című munkája, illetve Robert Owens humanista szocializmusa, mely az ipari forradalom idején szintúgy Angliában született, mind egy szocialista eszmény vízióját fejezték ki. A katolikus és protestáns szocialista mozgalmak is ennek az elképzelésnek a hívei voltak, mint Charles Kingsley, az angliai keresztény szocializmus szószólója a XIX. század közepén. Vonzódásuk a szocializmus iránt a teremtés eszményének megvalósítására törekvő eredeti lélek természetes ösztönzéséből fakadt.
7.2.7 Az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek eszménye a kommunizmussal szemben
A helyreállítás gondviselésében mindig a kor érdeme vitte előbbre az ember eredeti természetét, amely azonban nem nyilvánulhatott meg, mert Sátán olyan nagy befolyással bírt az emberi életre. Szívük legbensőbb indíttatására az emberek a világ minden táján hevesen vágyakoznak Isten eszményének a világa után, ahol a teremtés célja valóra válik. A Menny oldalán álló szocialisztikus társadalom keresése lehetővé teszi, hogy eredeti lelkük az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek eszményei felé vigye az embereket. Az a világ, ahol ezek az eszmények végre megvalósulnak majd, maga a földi Mennyország, amelyben a visszatérő Krisztus uralkodik.
Mivel Sátán már Istent megelőzve utánozza gondviselését, a sátáni oldal támogatta a dialektikus és a történelmi materializmus elvén nyugvó „tudományos szocializmust”, és felépítette a kommunista világot. A történelmi materializmus elmélete szerint az emberi történelem egy primitív ősközösségi társadalommal kezdődött, és majd az ideális kommunista társadalom megteremtésével teljesedik ki. Ennek az elméletnek a nyilvánvaló hibái abból származnak, hogy a történelmi fejlődés alapvető okát nem veszi figyelembe. Az ember megteremtése után Isten ígéretet tett a Mennyország megvalósítására. Sátán viszont Istennél korábban rokonságba került az emberrel, így Isten kénytelen volt megengedni neki, hogy a bűnbe esett emberek révén felépítse az isteni terv szerinti ideális társadalom torz mását, egy törvények ellen való világot. Ez a Sátán által felépített törvénytelen világ a kommunizmus világa.
Kétféle demokratikus rendszer jelent meg azzal a céllal, hogy az abszolút monarchiát felszámolja és a hatalmat a nép kezébe adja: Isten oldalán megjelentek az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek eszményeit támogató mozgalmak, míg a sátáni oldalon megszületett a kommunizmus, ami arra törekedett, hogy felszámolja azokat a gazdasági rendszereket, melyekben a társadalom vagyona néhány kiváltságos egyén kezében összpontosult. A mozgalmak mindegyike olyan rendszer létrehozását tekintette céljának, amelyben a javak elosztása egyenlőbben történik meg. A szocializmus iránti hajlam mindkét oldalon abból a gondviselési törekvésből fakadt, amely egy valóban demokratikus gazdasági rendszeren alapuló társadalom megteremtésére irányult.
A korábbiakban volt szó arról, hogy a helyreállítás gondviselése által irányított nyugat-európai történelem három aspektusa, a vallás, a politika és a gazdaság külön haladtak előre saját útjukon. Milyen módon találkozhatnának a gondviselési történelem beteljesedésének egy pontján, hogy létrehozzák a Krisztus második eljövetele számára szolgáló alapot? A különálló fejlődés egyik oka abban rejlik, hogy az emberiség szellemi és fizikai tudatlanságának megszüntetésén igyekvő vallás és tudomány fejlődése eltérő irányt vett. Ahhoz, hogy a vallás, a politika és a gazdaság iránya összetartson és Isten eszményét megvalósítsák, szükség van az igazságnak egy új megjelenítésére, amely képes a vallás és a tudomány teljes mértékű integrációjára. Az a vallás, amely erre az igazságra épül, az egész emberiséget elvezeti az Isten szívével való egyesüléshez, és az emberek az isteni ideállal összhangban lévő gazdaságot építenek majd ki. Ezek lesznek annak az új politikai rendnek az alapjai, ami valóra váltja a teremtés eszményét: az egymásrautaltság, a kölcsönös jólét és az egyetemes értékek elveire épült messiási királyságot.