Predesztináció
A predesztináció kérdésével foglalkozó teológiai vita mind ez idáig megannyi vallásos ember életében vetett fel problémákat. Vizsgáljuk meg először ennek a vitának az eredetét.
A Bibliában számos olyan részt találunk, amely sokak szerint azt jelenti, hogy Isten egy ember életében mindent eleve elrendel, a jólétet és a hanyatlást, a boldogságot és a nyomorúságot, a megváltást és a kárhozatot, ugyanúgy, mint a nemzetek felemelkedését és bukását.
Szent Pál például így ír:
„Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazultakká tette, akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.” – Róm 8,30
„Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik. Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen.” – Róm 9,15-16
„Vagy nincs-e hatalma a fazekasnak, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszesre, a másikat közönségesre formálja?” – Róm 9,21
A Biblia azt is leírja, hogy Isten már akkor szerette Jákobot és gyűlölte Ézsaut, amikor még az anyjuk méhében voltak, és azt is kijelentette, hogy sorsuk az lesz, hogy „az idősebb szolgálni fogja a fiatalabbat”. A Biblia tehát számos helyen igazolni látszik az abszolút és teljes eleve elrendelés elméletét.
Azonban elegendő bizonyíték található a Bibliában ahhoz is, hogy megcáfoljuk az abszolút predesztináció elméletét. Például, hogy az első emberpár bűnbeesését megakadályozza, Isten figyelmeztette őket, hogy ne egyenek a gyümölcsből. Ebből arra következtethetünk, hogy a bűnbeesés nem Isten eleve elrendelésének, hanem az ember engedetlenségének volt a következménye. Ezt is olvashatjuk: „Megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és bánkódott szívében”. Amennyiben a bűnbeesést Isten rendelte volna el, semmi oka nem lett volna szomorkodni az ember miatt, aki így az Ő predesztinációja szerint cselekedett. János evangéliumában továbbá az található, hogy mindenki, aki hisz Krisztusban, nem hal meg, hanem örök élete lesz. Tehát senki sincs eleve kárhozatra ítélve.
Az a jól ismert bibliai sor, amely így szól: „kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek”, alátámasztja azt az elméletet, miszerint az emberi törekvések eredményét nem Isten eleve elrendelése, hanem az ember erőfeszítései határozzák meg. Ha minden emberi törekvést Isten eleve elrendelése határozna meg, miért hangsúlyozta Jézus az emberi erőfeszítés szükségességét? A Biblia arra biztat bennünket, hogy imádkozzunk beteg testvéreinkért, s ezzel arra utal, hogy a betegség és az egészség nem Isten predesztinációján múlik. Könnyes fohászainknak semmi értelmük nem lenne, ha mindent a sors határozna meg, Isten elrendelése szerint.
Mivel Isten abszolút, arra a következtetésre juthatunk, hogy ha valamit eleve elrendel, az teljesen biztos, és az emberi erőfeszítés nem tud változtatni rajta. Amennyiben tehát elfogadjuk azt a hagyományos tant, amely szerint Isten mindent előre meghatároz, akkor arra kell következtetnünk, hogy semmilyen emberi fáradozás, beleértve az imát, az igehirdetést és az adakozást is, nem járul hozzá Isten helyreállítási gondviseléséhez. Ebben az esetben a természetes, mindennapi cselekedeteken túl megtett erőfeszítések mind hiábavalóak volnának.
Mivel a Biblia mindkét ellentmondásos tan bizonyításához alapot ad, a predesztináció kérdése körüli vita elkerülhetetlen volt. Hogyan oldja meg az Alapelv ezt a problémát? A predesztináció kérdését különböző témák szerint fogjuk megvizsgálni.
1. rész: Isten akaratának eleve elrendelése
Mielőtt megvitatnánk Isten akaratának eleve elrendelését, vizsgáljuk meg azt, hogy mit jelent ez az akarat. Ne felejtsük el, hogy Isten az ember bűnbeesése miatt nem tudta teljesíteni teremtésének célját. Ennek megfelelően Istennek a bűnbe esett emberiséget vezető gondviselése nem más célt, mint a teremtés céljának megvalósítását szolgálja. Ilyen értelemben Isten akarata az, hogy a helyreállítás teljessé váljon.
Tudnunk kell továbbá azt is, hogy Isten még azelőtt elrendeli akaratát, mielőtt nekikezdene megvalósításának. Amikor megteremtette az embert, Isten meghatározta a célját, amely a teremtés céljának betöltése. Amikor Isten a bűnbeesés miatt nem tudta megvalósítani akaratát, elhatározta, hogy másodszor a helyreállítás gondviselése által fogja ezt megvalósítani, és azóta is ezen munkálkodik.
Istennek meg kell határoznia akaratát, és a jóság, nem pedig a gonoszság eszközeivel kell azt megvalósítania. A teremtés célja tehát jó, s hasonlóképpen a helyreállítás gondviselése és Isten erre irányuló akarata is szintén jó. Istennek éppen ezért semmi olyan szándéka nincsen, amellyel akadályozná a teremtés céljának megvalósulását, vagy amely ezzel szemben állna. Különösen nem rendelhette el a bűnbeesést és azokat a bűnöket, amelyekért az ember ítélet alá kerül. Olyan eseményeket sem rendelhetett el, mint például a világegyetem pusztulása. Isten nem lehetne a jóság Teremtője, ha ezek a gonoszságok az Ő predesztinációjának elkerülhetetlen következményei volnának. Ezenkívül, amennyiben ezeket a gonosz következményeket Ő maga rendelte volna eleve el, nem bánkódott volna felettük, ahogyan ezt a bűnbe esett emberiség gonoszsága, vagy Saul király hitetlensége miatt tette. Az erről szóló bibliai versek azt mutatják, hogy a gonoszság nem Isten predesztinációjának a következménye, hanem annak, hogy az ember nem teljesíti a felelősségét, és Sátánnal szövetkezik.
Milyen mértékben határozza meg Isten az akaratát, a teremtés céljának végső beteljesülését? Isten abszolút, egyedi, örök és változatlan, ezért akaratának ugyanígy abszolútnak, egyedinek, öröknek és változatlannak kell lennie. A helyreállítás gondviselésében megnyilvánuló akaratának, amely a teremtés céljának a megvalósítására irányul, szintén abszolútnak, egyedinek, öröknek és változatlannak kell lennie. Ebből következik, hogy Isten akaratának eleve elrendelésének is abszolútnak kell lennie, vagyis egy napon mindenféleképp teljesül majd a teremtés célja, ahogyan ez írva van: „Ahogy mondom, úgy teszek, mihelyt eltervezem, már végre is hajtom”. Mivel Isten abszolút módon elrendeli akaratát, amennyiben az akaratának megvalósítására kiválasztott személy kudarcot vall, Istennek akkor is tovább kell vinnie és be kell teljesítenie a gondviselését, még ha egy újabb személyt kell is kiválasztania erre a küldetésre.
Istennek például az volt az akarata, hogy teremtésének célja Ádám által megvalósuljon. Noha ez nem teljesült, ennek a gondviselésnek az elrendelése abszolút maradt.
Isten ezért második Ádámként Jézust küldte el, és rajta keresztül kísérelte meg véghez vinni akaratát. Amikor Jézus a zsidó nép hitetlensége miatt nem tudta teljes mértékben megvalósítani Isten akaratát, megígérte, hogy visszatér majd, hogy beteljesítse küldetését.
Isten akarata az volt, hogy a Káinon és Ábelen alapuló gondviselés által megteremtse a családi szintű alapot a Messiás számára. Miután Káin megölte Ábelt, és így Isten akarata meghiúsult, Isten még egy kísérletet tett arra, hogy Noé családjában megvalósítsa akaratát. Amikor Noé családja is kudarcot vallott, Isten Ábrahámot választotta Noé helyett és rajta keresztül dolgozott.
Mindezt az egyéni küldetések esetében is megfigyelhetjük: azt, hogy Ábelen keresztül nem tudta teljesíteni akaratát, Isten azáltal próbálta helyreállítani, hogy helyette Szetet választotta ki. A Mózes által beteljesületlenül hagyott akaratát Józsué által igyekezett megvalósítani.
Amikor Júdás elárulta Jézust, és így meghiúsult Isten Júdásra vonatkozó akarata, Isten egy újabb kísérletet tett akaratának megvalósítására azáltal, hogy helyébe Mátyást választotta ki.
2. rész: Hogyan rendeli el Isten akarata teljesülésének módját?
A teremtés elve szerint Isten teremtésének a célja csak akkor valósul meg, ha az emberek teljesítik a felelősségüket. Bár Isten akarata, amely arra irányul, hogy a helyreállítás gondviselése által elérje a teremtés célját, abszolút és az ember által nem befolyásolható, megvalósításához elengedhetetlen az emberi felelősség teljesülése. Isten teremtésének a célját eredetileg Ádámnak és Évának kellett volna valóra váltania, miután teljesítették felelősségüket és tartózkodtak attól, hogy egyenek a jó és a rossz tudás fájának gyümölcséből. Hasonlóképpen, a helyreállítás gondviselésében Isten akarata csak akkor valósulhat meg, ha a küldetésért felelős központi személy teljesíti a felelősségét. Például a zsidó népnek, mint a gondviselés központi nemzetének hinnie kellett volna Jézusban és feltétel nélkül követnie kellett volna őt, hogy Isten már abban az időben elhozhassa a teljes megváltást. Mivel hitetlenek voltak és elmulasztották felelősségüket, Isten szándékának megvalósulása kitolódott a második eljövetel idejére.
Milyen mértékben határozza meg Isten a gondviselésben megtörtént események kimenetelét? Isten akarata abszolút; célja a helyreállítás gondviselésének megvalósítása. Ennek ellenére Isten feltételesen predesztinálja beteljesülésének folyamatát a központi személy ötszázalékos felelősségrészének teljesülésétől függően, amelyet Isten kilencvenöt százalékos felelősségrészével együtt kell teljesítenie. Az ötszázalékos arány azt jelzi, hogy Isten felelősségével összehasonlítva az emberé rendkívül kevés. Az öt százalék teljesítése azonban százszázalékos erőfeszítést kíván az embertől.
Idézzük fel az alábbi példákat: Isten eleve elrendelte, hogy akarata csak akkor valósulhat meg Ádám és Éva által, ha tartózkodnak attól, hogy egyenek a jó és a rossz tudás fájának gyümölcséből, és így teljesítik a felelősségüket.
A helyreállítás Noéra épülő gondviselésében elrendelte, hogy akarata csak azután valósulhat meg, miután Noé a legnagyobb odaadással felépíti a bárkát, és ezzel teljesíti felelősségét.
Továbbá, a Jézus általi megváltás gondviselésében Isten elrendelte, hogy csak akkor valósul meg az akarata, ha a bűnbe esett emberek teljesítik a felelősségüket, hisznek Jézusban mint Messiásban, és odaadóan szolgálják őt. Az emberek azonban újra és újra elmulasztották ennek a kis felelősségnek a teljesítését is, és ennek következtében Isten gondviselése több alkalommal meghosszabbodott.
Az áll a Bibliában, hogy: „a hitből fakadó ima megszabadítja a beteget”, „hited meggyógyított”, és „mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak”. Ezek a sorok amellett szólnak, hogy Isten az ember felelősségétől függően predesztinálja akaratának megvalósulását. Ezekből a példákból fel kell ismernünk, hogy Isten erőfeszítéséhez és kegyelméhez képest, ami az Ő felelőssége, mennyire kicsiny a mi felelősségünk. Másfelől, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a gondviselés központi személyei számára újra és újra túl nagynak bizonyult a felelősségük, akkor értékelni tudjuk, hogy még ezt a viszonylag kis felelősséget is mennyire nehéz volt teljesíteniük.
3. rész: Az egyén eleve elrendelése
Ádámnak és Évának az emberiség jó őseivé kellett volna válniuk, azzal a feltétellel, hogy teljesítik a felelősségüket azáltal, hogy engedelmeskednek Isten parancsolatának és nem esznek a jó és a rossz tudás fájának gyümölcséből. Isten tehát nem rendelte el abszolút módon, hogy Ádám és Éva jó őseink legyenek. Ez érvényes minden bűnbe esett emberre: csak akkor válhatnak ideális emberekké, ha teljesítik felelősségüket, amint ezt Isten elrendelte. Isten tehát nem rendeli el eleve, hogy végül milyen emberekké válnak.
Milyen mértékben határozza meg Isten az egyén sorsát? Ahhoz, hogy egy egyén által teljesüljön Isten akarata, mindenféleképpen szükség van arra, hogy ez az egyén teljesítse a felelősségét. Isten ugyan predesztinálhat valakit egy meghatározott küldetés teljesítésére, mielőtt azonban ez az ember teljesítené küldetését és megvalósítaná Isten akaratát, mind Isten kilencvenöt, mind pedig e személy öt százalékos felelősségrészének teljesülnie kell. Felelőssége teljesítése nélkül ez a személy nem válhat olyan emberré, amilyennek Isten látni szeretné.
Amikor például Isten kiválasztotta Mózest, feltételesen predesztinálta arra, hogy amennyiben teljesíti felelősségét, ő vigye be a népet Kánaán áldott földjére. Mózes azonban kudarcot vallott, amikor Kádes-Barneában megszegte Isten akaratát és kétszer ütött rá a sziklára. Következésképpen meghalt, mielőtt elérte volna a végső célt, és így meghiúsult Istennek az a szándéka, hogy ő vezesse be a népet Kánaánba. Amikor kiválasztotta az iskarióti Júdást, Isten feltételesen rendelte el, hogy amennyiben hittel teljesíti felelősségét, Júdás Jézus hűséges tanítványa marad. Amikor azonban hitetlenné vált, Istennek a vele szemben táplált elvárásai nem teljesültek, és Júdás végül áruló lett. Amikor felnevelte a zsidó népet, Isten elrendelte, hogy ha teljesítik a felelősségüket, hisznek Jézusban és követik őt, akkor a kiválasztott nemzetként megdicsőülnek. Amikor azonban vezetőik Jézust a keresztre küldték, ez az előre meghatározott szándék nem valósult meg, és a zsidó nemzet tagjai szétszóródtak.
Vizsgáljuk most meg azt, hogy a helyreállítás gondviselésében Isten hogyan predesztinálja a központi személyt. Isten helyreállítási gondviselésének az a célja, hogy a bűnös világot teljesen helyreállítsa azzá az eredeti világgá, amelyet eltervezett. A bűnbe esett emberek megváltása predesztinált, annak ellenére, hogy megváltásuk ideje valószínűleg különbözik. Amint azt a teremtés esetében is láthattuk, a megváltás gondviselését, amely egy újjáteremtési munka, nem lehet egy pillanat alatt megvalósítani. Egyetlen pontból indul ki, majd fokozatosan terjed ki az egészre. A megváltás gondviselésében ezért Isten először elrendel egy személyt arra, hogy központi személy legyen, majd küldetést ad neki.
Milyen követelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki ilyen küldetést érdemeljen ki? Először is a választott népben kell megszületnie. Másrészt még a választott népen belül is kiemelkedően jó elődöktől kell származnia. E kivételes származási vonal leszármazottjaként megfelelő adottságokkal kell rendelkeznie. A megfelelő adottságokkal bíró emberek közül a szükséges tapasztalatok megszerzésével kell kiemelkednie földi élete során. Isten végül annak alapján választ a kellő tulajdonságokkal rendelkező emberek közül, hogy melyikük él az Ő tervéhez megfelelő időben és helyen.
4. rész: Az abszolút predesztináció tanát alátámasztó bibliai részek értelmezése
Eddig a predesztinációval kapcsolatos különböző kérdéseket elemeztük. A következőkben újra megnézzük és értelmezzük azokat a bibliai sorokat, amelyek arra utalnak, hogy minden erőfeszítés eredményét Isten eleve elrendelése határozza meg.
Kezdjük a következő bibliai sorral:
„Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte... Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette.” – Róm 8,30
Minthogy Isten mindentudó, előre tudja, hogy ki rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a helyreállítás gondviselésében központi személlyé tehetik. Isten predesztinálja azokat, akikről ezt tudja, majd elhívja őket, hogy teljesítsék a gondviselés célját. Isten felelőssége az, hogy elhívjon valakit, de ez még nem jogosítja fel ezt az embert arra, hogy megigazulást és dicsőséget kapjon Istentől. Csak akkor nyer megigazulást és dicsőséget, ha teljesíti felelősségét, miután Isten elhívta. Isten tehát aszerint ad dicsőséget valakinek, hogy az milyen mértékben teljesíti saját felelősségét. Mivel a bibliai idézet nem említi az emberi felelősséget, sokszor ezt tévesen úgy értelmezik, hogy mindent csupán Isten abszolút predesztinációja határoz meg.
A következő példa:
„Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik. Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen.” – Róm 9,15–16
Az előzőekben elmondtuk, hogy csak Isten tudja előre, ki a legmegfelelőbb arra, hogy teljesítse a helyreállítás gondviselésének célját, és Ő választja ki ezt a személyt. Istennek jogában áll kiválasztania egy embert és megkönyörülnie rajta, s ez nem az emberi akaraton vagy erőfeszítésen múlik. Ez a bibliai részlet arra szolgál, hogy érzékeltesse Isten hatalmának és kegyelmének nagyságát.
Pál tollából ezt is olvashatjuk:
„Vagy nincs-e hatalma a fazekasnak, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszesre, a másikat közönségesre formálja?” – Róm 9,21
Már kifejtettük, hogy Isten annak feltételeként, hogy az embert minden teremtett lénynél jobban szerethesse, felelősséget adott neki. E feltétellel az volt a szándéka, hogy az ember a teremtés méltó urává váljon azáltal, hogy Isten alkotó természetét magáévá teszi. Azonban maga az ember volt az, aki ezeket a feltételeket megsértette, bűnbe esett, és ezzel közönségessé vált. Ebben a helyzetben a bűnbe esett embereknek semmi okuk nincs arra, hogy panaszkodjanak, bárhogyan is bánik velük Isten. Ez a mondanivalója ennek a bibliai versnek.
A Biblia tanúsága szerint Isten már akkor szerette Jákobot és gyűlölte Ézsaut, amikor még anyjuk méhében voltak, és még sem jót, sem rosszat nem tettek. Isten előnyben részesítette az egyiket a másikkal szemben, és azt mondta Rebekának, hogy „az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak”. Mi volt ennek a kivételezésnek az oka? Isten azért részesítette előnyben az egyiket a másikkal szemben, hogy a helyreállítás gondviselésében felállítson egy mintát. A további részleteket ugyan később fogjuk megvitatni, azt azonban fontos itt elmondani, hogy Isten ikreket adott Izsáknak, Ézsaut és Jákobot, azzal a szándékkal, hogy Káin és Ábel pozícióiban álljanak. Meg kellett tenniük a szükséges jóvátételi feltételeket ahhoz, hogy teljesítsék Isten akaratát, azaz visszaállítsák az elsőszülöttségi jogot, amely Ádám családjában elveszett, amikor Káin megölte Ábelt. Isten tervei szerint ez a szándéka úgy valósult volna meg, hogy az Ábel pozíciójában lévő Jákob legyőzi a Káin pozíciójában álló Ézsaut. Mivel Ézsau Káin pozícióját foglalta el, Isten „gyűlölte” őt, s mivel Jákob Ábel pozíciójában állt, megkaphatta Isten szeretetét.
Mindazonáltal az, hogy Isten végül kegyes lesz-e hozzájuk, vagy sem, azon múlik, hogy teljesítik-e a felelősségüket. Ézsau azáltal, hogy engedelmesen alávetette magát Jákobnak, felemelkedhetett abból a helyzetből, amelyben Isten gyűlölte őt, és Istentől ugyanannyi szeretetet kaphatott, mint Jákob. Ha Jákob hibázott volna felelőssége teljesítésében, elveszítette volna Isten kegyelmét, még ha Isten kegyes is volt hozzá kezdetben.
Az abszolút és teljes predesztináció napjainkban is széles körben vallott tanát Kálvin János és mások mutatták be. Ők azért álltak ki e tan mellett, mert abban a tévhitben éltek, hogy Isten akaratának megvalósulása egyedül az Ő hatalmától és munkájától függ. Nem tudták, hogy milyen szerepet játszik Isten felelőssége és az ember felelőssége közötti kapcsolat abban, hogy a helyreállítás gondviselésének célja megvalósuljon.