Párhuzamok a helyreállítás történelmében
I. Miért ismétli a történelem önmagát?
Mindenki, aki a történelmet tanulmányozza, tudja, hogy a történelmi események ismétlődése szembetűnő. Ha birodalmak és kultúrák virágzását és bukását, vagy akár a mindennapok eseményeit nézzük, akkor úgy tűnik, a történelem gyakran nem más, mint egy nagy taposómalom. Néhány történész úgy gondolja, hogy a történelem ciklikus, és arra vagyunk ítélve, hogy örökké megismételjük a múlt hibáit. Az Alapelv szerint azonban a történelem egy végső cél felé halad, amikor végre megszűnik minden gonoszság és konfliktus, és helyreáll Isten eredeti eszménye.
A. Küzdelem Isten és Sátán között
William Shakespeare megjegyezte, hogy a világ olyan, mint egy színpad, amelyen mi csupán színészek vagyunk. A színész nem maga határozza meg a színdarab menetét és irányát, hanem engedelmeskedik a rendező utasításainak. Ez az életre is vonatkozik, amelyben Istennek kellene vezetnie minket. Eredetileg, ha követtük volna Isten utasításait, akkor természetes módon haladnánk a boldogság felé. A bűnbeeséskor azonban feltűnt egy második rendező, aki eredetileg az igazi rendező díszletezőmunkása volt. Ez Lucifer, aki Sátánná vált. Minthogy a két rendező különböző utasításokat ad, a színészek hol az egyiket, hol a másikat követik. Ennek eredménye zűrzavar és káosz. Ilyen életet ismertünk eddig mi is. Addig nem fogjuk tudni megérteni a történelem valódi jelentőségét, amíg fel nem ismerjük, hogy a színfalak mögött Isten és Sátán folyamatos harca dúl, melyet az ember szívéért és lelkéért vívnak. A történelmet csupán politikai, gazdasági, társadalmi vagy kulturális tényezőkből kiindulva nem tudjuk megérteni.
B. A helyreállítás történelme
1. A Messiás alapja
A történelem lényege a helyreállítás folyamata. Isten szempontjából a történelem célja az, hogy előkészítse az alapot az Új Ádám, a Messiás eljöveteléhez. A Messiás az egész történelem központi személye. Az Ő személye köré épül a történelem. Már láthattuk, hogy úgy tudjuk felépíteni a Messiás alapját, ha helyreállítjuk a hitalapot, amely az Istennel való vertikális kapcsolat, és a szubsztanciális alapot, amely ennek a kapcsolatnak a horizontális megnyilvánulása, vagyis embertársainkkal való kapcsolatunk. Ezért hangsúlyozott például Jézus két parancsolatot: szeresd Istened és szeresd embertársadat. Ez a két parancsolat gyakran nagyon nehezen kapcsolható össze.
A történelem folyamán sok nagyon mély hitű embert ért az a kísértés, hogy elszakadjon a világtól. Sokszor nehéz megőrizni hitünket, ha emberek között élünk, ezért gyakran megjelenik a kísértés, hogy elhagyjuk ezt a világot. Az embernek nemcsak vertikális kapcsolatra van szüksége, hanem ennek a kapcsolatnak horizontális megnyilvánulására is. Miért olyan fontos ez? Azért, mert a Messiás nem természetfölötti lényként jön el, hanem emberként, aki eszményeit, az igazságot követi. Ugyanakkor Ő a szeretet embere is.
Ki ismer fel egy ilyen embert? Csak olyasvalaki, aki maga is hű legnagyobb eszményéhez, vagy legalábbis megpróbál annak megfelelően élni, egy olyan ember, aki szeretettel próbál másokkal bánni. Mindannyian tapasztaltuk már a szeretet valamilyen formáját. Sokan kerültünk már szembe visszautasítással, amely nagyon fájdalmas élmény is lehet. Ez a fajta élmény azt a kísértést vonja maga után, hogy bezárjuk szívünket, hogy megelőzzük a jövőbeli lehetséges fájdalmakat.
Ezért, ha már próbáltunk szeretni, ha már tapasztaltuk a szeretetet, akkor tudjuk értékelni azt, aki az igaz szeretet példaképe. Azt fogjuk az ilyen emberre mondani: „Ő egy nagyszerű ember, egy figyelemre méltó példa”. Az az ember, aki nem tett kísérletet arra, hogy eszményei szerint éljen, és hogy másokat szeressen, ezt fogja mondani, amikor eljön a Messiás: „Mi ez a nagy felhajtás? Ki ez az ember?” és nem ismeri majd fel. Ahhoz, hogy a Messiást elfogadják, elengedhetetlen a hitalap és a szubsztanciális alap. Ha nincs meg ez az alap, a Messiást rögtön visszautasítják.
2. Az ember felelőssége
Akkor keletkeznek problémák, ha az ember nem teljesíti azt a feladatát, hogy egyesüljön Isten akaratával. Nagyon sok lelkes ember élt a történelem folyamán, nagy szentek és nagy vezetők, akik másokat arra ösztönöztek, hogy a legmagasabb eszmények szerint éljék életüket. A bűnbeesés miatt azonban az ember nem tudott teljes egységet kialakítani lelke és teste között. Gyakran tudjuk, mi a jó, mi a helyes, mit kellene tennünk, mindennapi életünkben azonban nehéz ezeknek az eszményeknek megfelelően cselekedni.
Az egyetlen mód azonban, amely által a történelem fejlődik, az, ha az ember teljesíti felelősségét. A történelem nagy személyiségei tükröt tartottak társadalmuk elé. Ebben a tükörben az emberek láthatták, hogy milyen életet kellene élniük, s ez nagy kihívást jelentett számukra. Az emberek választhattak: vagy elfogadják ezeket a nagy személyeket, vagy visszautasítják őket. A visszautasítás volt a gyakoribb. Ha az ember teljesíti felelősségét, Isten terve előre haladhat, ha azonban kudarcot vall, Isten terve meghiúsul, és a helyreállítás folyamata tovább húzódik.
3. Az ember megismételt kudarcai: történelmi párhuzamok
Az ember újra és újra kudarcot vallott felelősségének vállalásában, ezért figyelhetők meg párhuzamok a történelem folyamán. Amikor az Isten által kiválasztott központi személy kudarcot vall, Isten egy későbbi időpontban hasonló helyzetet állít fel, és kiválaszt egy új központi személyt, hogy jóvátétel útján helyreállítsa a múltban elkövetett történelmi hibát. E két ember életkörülményei és cselekedetei között bizonyos párhuzamokat figyelhetünk meg.
A megismételt kudarcok egyik következménye az, hogy idővel a helyreállítási folyamat egyre bonyolultabbá válik. A helyreállítás kitolódásával a világ népessége és Sátán hatalma is tovább növekszik. Isten kénytelen volt kiterjeszteni tevékenységét egyre magasabb szintekre. Ha a kudarc családi szinten történik, Istennek nemzeti szintre kell kiterjesztenie gondviselési munkáját. Ha a kudarc ezen a szinten következik be, akkor, mint látjuk, Isten világszintűre terjeszti ki gondviselését. Végső soron ez azt jelenti, hogy a Messiás terhe – mindaz, amit helyre kell állítania – egyre nehezebbé válik.
II. Hogyan nyilvánul meg a helyreállítás elve nemzeti és világszinten?
A. Izrael és a kereszténység: a helyreállítás történelmének párhuzamos korszakai
1. Központi és periferikus történelem
Istennek az a vágya, hogy az egész világot helyreállítsa, hiszen minden ember az Ő gyermeke. Isten mindenkit részesíteni szeretne szeretetében. Ez a világ azonban a bűnbeesés miatt Sátán uralma alá került, s emiatt Isten nem tudja azonnal megváltani a világot, hanem megváltási stratégiáját egy pontból kiindulva valósítja meg. Először keres egy igaz egyént, akiben megbízhat, és akivel elkezdhet dolgozni. Ebből az emberből kiindulva Isten eljuthat családokig, törzsekig, nemzetekig, és végül dolgozhat az egész világgal.
Az a történelem, amelyre Isten a figyelmét összpontosítja, központi történelemmé válik. Először ebben a történelemben akarja a Messiás alapját felépíteni. Ez a történelem a választott nép történelme. A kiválasztottság azt jelenti, hogy ők a felelősek a Messiás alapjának felépítéséért. Ez nem jelenti azt, hogy Isten a világ többi részét elhanyagolja. Isten ezeken a területeken is dolgozik, hogy az embereket magasabb intellektuális és erkölcsi szintre emelje. E népek történelme a periferikus történelem.
A vallásos történelem az emberiség központi történelme, mert ebben találhatjuk meg az Istennel való kommunikációt. A politikai, gazdasági, tudományos és kulturális történelem periferikusak, mert a vallások által felállított erkölcsi és etikai értékekből származnak. A világ összes vallása közül a judaizmus és a kereszténység állnak a középpontban, mert az Ő felelősségük, hogy felépítsék a Messiás számára az alapot.
2. Az emberiség történelmének három párhuzamos szakasza
A helyreállítás történelmében három alapvető párhuzamos szakaszt fedezhetünk fel. Az elsőről, az Ádámtól Ábrahámig és Jákobig terjedőről, már volt szó. Ebben az időszakban Isten családi szinten dolgozott, ez az időszak a helyreállítás megalapozásának időszaka. Jákob és Ézsau győzelmet arattak ugyan, a Messiás azonban nem jöhetett el, mert a családi alap nem volt elég erős, és nem tudta volna megvédeni őt a sátáni nemzetektől, főleg Egyiptomtól. Létrejött azonban egy minta, amely által Isten a következő időszakban nemzeti szintre terjeszthette ki gondviselését. Ez az Ábrahámtól és Jákobtól Jézusig terjedő időszak, amely Izrael ószövetségi történelmét tartalmazza, és amelyet a helyreállítás időszakának nevezünk. E korszak végén valóban megjelenik a Messiás, de mivel visszautasítják, teljesen elvész az alap, amelyet a következő időszakban már világszinten kell jóvátételek által újjáépíteni. Ez a jelentése a kereszténység kétezer éves történetének. Ezt az időszakot a helyreállítás meghosszabbításának nevezzük. Bár Jézus szellemi megváltást tudott hozni a hívőknek, mind Isten, mind az ember szenvedése folytatódott tovább. Ezért a Messiásnak újra el kell jönnie.
B. Izrael és a kereszténység történelme közötti párhuzamok
Vizsgáljuk most meg részletesebben Izrael és a kereszténység történelmét, és emeljük ki a köztük levő párhuzamokat.
1. Egyiptomi rabság és üldöztetés a Római Birodalomban (400 év)
a. Az egyiptomi rabság
Izrael történetének első időszaka az egyiptomi rabság volt. Izrael, a Jákob és tizenkét fia által felépített alapon állva nemzetté nőtt. Ez az időszak, amelynek folyamán az izraeliták az egyiptomiak rabságában sínylődtek, akik kemény munkára fogták őket, 400 évig tartott. Fájdalmakkal teli időszak volt ez, amely során érthető lett volna, ha a zsidók megkérdőjelezik Isten gondoskodását. Isten azt mondta nekik, hogy ők a választott nép, mégis szenvedtek, az egyiptomiak állandóan bántalmazták őket, és nagyon nehéz életük volt. Hitüket azonban mindezek ellenére megtartották.
A zsidó nép kitartott hite mellett, és megtartotta a szombatot, a zsidó ünnepet. Állatáldozatokat mutattak be Istennek. Mindez jelzi, hogy még a szenvedés időszaka alatt is megmaradtak hitük mellett. Ez a négyszáz év egy jóvátételi időszak volt Ábrahám hibásan bemutatott áldozatáért. A két madarat Ábrahám nem úgy áldozta fel, ahogyan Isten kérte tőle, Isten ezért azt mondta neki, hogy leszármazottai négyszáz évig fognak rabszolgaként idegen földön szenvedni. Ez az időszak Mózes eljöveteléig tartott.
Mózes elvezette a népet Egyiptomból Kánaánba. Megkapta a Tízparancsolatot és a törvényeket, amelyek az igazságnak, Isten akaratának kifejeződései, s amelyeket a zsidók próbáltak követni. Az izraeliták így szabadok lettek, és új tanítást kaptak. Véget ért fogságuk, s elkezdtek nemzetté szerveződni.
Isten kiválasztotta Mózest arra, hogy a négyszáz éves egyiptomi szenvedés alapjára felépítse a hitalapot. A negyvenes és négyszázas szám a Bibliában gyakran a Sátántól való elválást jelképezi. Ennek első példáját Noé idejében látjuk a vízözön történetében. Ha a zsidók egyesültek volna Mózessel, felépült volna a szubsztanciális alap, s ezáltal előkészítették volna az utat a Messiás eljövetelére.
b. Üldöztetések a Római Birodalomban
Izrael történetét tükrözve, a kereszténység története a Római Birodalomban egy 400 éves üldöztetés időszakával kezdődött. Izrael a Jákob és tizenkét fia által lefektetett alapnak köszönhetően vált nemzetté. A kereszténység alapja Jézus és tizenkét apostola volt. I. sz. 392-ig, amíg hivatalos vallássá vált Rómában, a kereszténység brutális elnyomáson és üldöztetéseken ment keresztül. A keresztényeket az arénákban vadállatok prédájául vetették. Nagyon sokan haltak közülük mártírhalált.
Képzeljük el, hogy valakitől megkérdezik, keresztény-e. Válasza dönti el, életben marad-e, vagy meghal. Elég annyit mondania: „Nem, nem vagyok keresztény,” és életben hagyják. Ha azt mondja: „Igen, keresztény vagyok”, az arénába dobják a vadállatoknak. Nagyon nehéz a választás. Gyorsan el kell döntenie, hogy a szellemi, vagy a fizikai értékeket tartja fontosabbnak.
Ez a kérdés teljes megosztottságot eredményez, Ha azt mondja „Igen, keresztény vagyok”, bedobják az állatoknak. Ha azt mondja „Nem vagyok keresztény”, szabadon engedik, de ezzel megtagadott mindent, amiben hitt. Ezeknek az embereknek választaniuk kellett a szellemi és a fizikai élet között, és nagyon sok keresztény a szellemi életet választotta. Sokan önként mentek az arénába, nem kellett őket odavonszolni. Számos feljegyzés szól arról, hogy ezek a keresztények énekeltek, miközben a vadállatok közeledtek feléjük, vagy a kivégzést várták.
Van egy történet egy császárról, aki a keresztény mártírok égő testének fényénél rendezett ünnepet. Ez a hitnek egy csodálatos példája. Ez a hit helyreállítása. Ezek az emberek jóvátették azoknak a bűneit, akik elutasították Jézust, vagy akik nem tudtak kitartani hitük, eszményeik mellett. A keresztény történelem nagy része példa és ösztönzés mások számára. A keresztények nem különböző dolgokat tettek az oltárra áldozatként, hanem önmagukat áldozták fel hitükért. A szombat náluk is ünnep volt.
Ennek az időszaknak a végén, ahogyan az izraeliták megkapták a mózesi törvényt, amely által egyesültek és bejutottak Kánaán földjére, úgy a szellemi Kánaánban, a Római Birodalomban, a keresztények megkapták az Újszövetséget, amely hitük lényegévé vált, és amely által egységessé váltak. Ebben az időben a feltámadt Jézus maga tette le a hitalapot, amely a 400 éves üldöztetési időszakon nyugszik, s ezután, ha a kereszténység egységet épít ki vele, megnyílik az út a Messiás második eljöveteléhez.
2. A bírák és a pátriárkák kora (400 év)
a. A bírák kora
Miután belépett Kánaán földjére, Izrael tizenkét törzse nem tudott egyesülni egymással, hanem mindegyik követelt magának a földből egy részt, melynek urául egy bírát választott. A bíra prófétai, főpapi és királyi feladatokat látott el, és mind gazdaságilag, mind politikailag felépült a feudális rendszer. Ez a 400 év a káosz és a széthúzás időszaka volt. Az egymás ellen folytatott harc következtében a meggyengült törzseket állandóan fenyegették a filiszteusok seregeinek erői. Ezalatt az időszak alatt a kánaánita törzsek pogány vallásainak hatására a zsidók között elterjedt a hitetlenség és a korrupció.
b. A pátriárkák kora
A kereszténység, miután a Római Birodalom hivatalos vallása lett, ahelyett hogy egységessé vált volna, öt központban állította fel székhelyét. Az öt szentszék Róma, Konstantinápoly, Jeruzsálem, Alexandria és Antiochia volt, amelyek egymással versengtek a hatalomért és a keresztény világ feletti befolyásért. Mindegyik székhely élén egy pátriárka állt, aki az izraelita törzsek bíráihoz hasonlóan ellátta a próféta, a főpap és a polgári bíró feladatát. Ezalatt a 400 éves időszak alatt kiépült a feudális rendszer. A kereszténység mind katonailag, mind szellemileg támadásoknak volt kitéve. Egyfelől az északról jövő germán törzsek jelentettek állandó veszélyt, később az akkor megjelenő iszlám volt az, amely délről támadásokat intézett a kereszténység ellen. A szellemi támadásokat a germán törzsek pogány hatása és a kereszténységen belül megjelenő eretnekség jelentették.
3. Az Egyesült királyság és az Egyesült Keresztény birodalom (120 év)
a. Az Egyesült királyság
A bírák 400 éves időszakának végén az izraelita törzsek végre egységet alkottak egy királlyal, s ezzel elkezdődött egy 120 éves időszak, Izrael Egyesült királyságának az időszaka. Ezalatt az idő alatt három király uralkodott, mindegyikük 40 évig: Saul, Dávid és Salamon. Ebben az időszakban kellett a Messiást jelképező templomot felépíteni. Dávid király uralkodása alatt a tudomány és a kultúra különösképpen virágzott, és egy egységes hit kezdett megerősödni.
Sámuel próféta koronázta királlyá Sault, és ez azt mutatta, hogy a királyok hatalma Istentől származik. Egy ember nem igényelheti magának a hatalmat, ha nem a próféta adja ezt át, mint Isten akaratának a közvetítője. Ha a próféta és a király egységben állnak, akkor megvalósul az igaz nemzeti egység, béke és virágzás. Sajnos azonban nem látjuk a király és a próféta közötti egységnek a folyamatosságát, hiszen e három király uralkodása alatt mindig feszültség volt közöttük.
A király feladata az volt, hogy egy 40 éves időszak alatt a templom felépítésével lerakja hitalapját. Ha a nép egyesül a királlyal, akkor megvalósul a szubsztanciális alap, és felépül az alap a Messiás eljövetelére.
Tragikus módon, Salamon király uralkodása alatt, a templomot megszentségtelenítették, mert Salamon megengedte, hogy bálványokat imádjanak benne. Salamonnak sok különböző kultúrából származó felesége volt, akik magukkal hozták bálványaikat. Ennek eredménye az egység megszűnése, hitetlenség, és ezáltal a Messiás alapjának összeomlása lett.
b. Az Egyesült Keresztény birodalom
Amikor III. Leó Pápa a Szent Római Birodalom császárává koronázta Nagy Károlyt 800-ban, létrehozva az Egyesült Keresztény birodalmat, meglepően hasonlít ahhoz, amikor Sámuel próféta királlyá koronázta Dávidot.
Nagy Károly a fiatal Dávid királyhoz hasonlította magát. Az akkori udvari iratok szerint kijelentette, hogy fel akar építeni egy keresztény birodalmat, ezért művészeket, tanárokat, tudósokat gyűjtött össze Európa más udvaraiból. Ezt a korszakot Karoling-reneszánsznak nevezik, amely a virágzó tudományról és kultúráról kapta nevét. Egy békés és virágzó korszak volt ez, amilyet Európa a Római Birodalom hanyatlása óta nem látott. Isten remélte, hogy a hit és a virágzó kultúra alapot teremt arra, hogy megvalósuljon eszménye.
Abban az időben a császár volt felelős azért, hogy felépítse a hitalapot azáltal, hogy egy negyvenéves időszakon keresztül Isten igéje szerint él. Ha a nép egységet alkot vele, felépül a szubsztanciális alap, s ezzel megnyílik az út a Messiás második eljövetelére.
A pápának közvetítenie kellett Isten igéjét a császár felé. Ha a császár követi a pápa által kinyilatkoztatott isteni igét, akkor ezen egység alapján Isten kiterjesztheti az alapot, és felkészítheti az embereket a Második Eljövetelre. A pápa és a császár között azonban állandó konfliktus és feszültség uralkodott. Nagy Károly gyermekei és unokái nem értettek egyet elképzeléseivel és a birodalom megosztottá vált. Az egységet nem sikerült megtartani, korrupció és hitetlenség ütötte fel a fejét, és a Messiás alapja összeomlott.
4. Izrael és Júdea, illetve a frankok és a germánok megosztott királysága (400 év)
a. Izrael és Júdea megosztott királysága
Izrael történelmének következő korszaka a megosztott királyság korszaka. Izrael tíz északi, Júdea két déli törzsből állt. Júdea állt inkább a szellemi pozícióban, mert engedelmeskedett a prófétának és hűséges maradt a templom eszményéhez, az izraeli törzsek ezzel szemben pogány vallási szokásokat vettek fel, és még saját gyermekeiket is feláldozták a hamis isteneknek.
Ezalatt a 400 év alatt Isten sok prófétát küldött délről északra, akik megpróbálták bűnbánatra indítani az embereket, abban a reményben, hogy a nemzet így újra egyesülni fog Isten akarata szerint. Az északi emberek azonban újra és újra kinevették, visszautasították, és meg is ölték a prófétákat. Végül i.e. 722-ben az asszírok elpusztították Izraelt. Isten próbált tovább dolgozni a déli királysággal, de a nép ott is letért a jó útról, és hitetlenné vált. I.e. 586-ban a déli királyság is elpusztult, és velük együtt a templom is, amikor a babiloniak megtámadták őket.
b. A megosztott frank és germán birodalom
Nagy Károly leszármazottai felosztották maguk között a birodalmat, és egészen addig, amíg I. Henriket német királlyá koronázták, a birodalom Nagy Károly családjának uralma alatt állt. I.sz. 919-ben egyértelműen megtörtént a kettéválás, a frankok nyugaton és a germánok keleten két külön egységet alkottak. Franciaország kivált a pápaság uralma alól, és az értelmet helyezte a hit fölé. A Német Birodalomban az emberek a hit fontosságát hangsúlyozták, és jobban megtartották a szellemi dolgok iránti érdeklődésüket.
Ezalatt a 400 éves időszak alatt sok hitújító jelent meg Európában, és bűnbánatra szólította fel az egyházat. Ebben az időben alakultak meg a nagy szerzetes-mozgalmak, mint például Szent Ferencé, Szent Domonkosé. Szavaik azonban süket fülekre találtak, és példájukat nem követték. Az egyházi hierarchia és a pápaság is egyre mélyebbre süllyedt az erkölcsi és pénzügyi romlásba. Az egyházat a világi hatalom és a befolyás jobban érdekelte, mint az a feladata, hogy előkészítse az embereket a Második Eljövetelre.
1096-tól 1300-ig az egyház hét nagy keresztes háborút indított abból a célból, hogy „megszabadítsa” Jeruzsálemet a hitetlen muzulmánoktól. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy a pápaság, és az egész kereszténység egyre gyengébb lett, Az egyik keresztes háború végén a lovagok Jeruzsálemből visszatérve kifosztották Konstantinápolyt, és ezzel hozzájárultak a Konstantinápoly és Róma közötti kapcsolat megszakadásához, amelynek végeredménye a kereszténység első nagy kettészakadása volt: 1054-ben különvált az Ortodox Görögkeleti és Római Katolikus Egyház.
5. A babiloni és a pápai fogság és visszatérés (210 év)
a. A babiloni fogság és visszatérés
Júdea pusztulása után az uralkodó osztály tagjait 70 éven keresztül Babilonban tartották, és ezután 140 év alatt tértek vissza Kánaánba. Ez az időszak az elkeseredettség és a küzdelem ideje volt.
Ez a 210 év Jákob 21 éves száműzetéséhez hasonlít, amikor Ézsauval még nem békültek ki egymással, hanem konfliktus dúlt közöttük. A 21-es szám a szülőföldtől való távollétet jelképezi. A választott nép Babilonban volt fogságban, egészen addig, amíg a perzsák leigázták Babilont, és felszabadították a zsidókat. Ezalatt az idő alatt biztosan elgondolkodtak a történteken, és így vélekedtek: „Úgy tudtuk, hogy mi vagyunk a választott nép, de most ismét száműzetésben vagyunk. Mi történt?”
Visszatérésük után sem jött azonban létre teljes harmónia és egység a választott népen belül. Csak az újítók megjelenésétől – Malakiást és Ezdrást is beleértve – kezdték el újjáépíteni a templomot, és kezdtek újra Isten igéje szerint élni.
b. A pápai fogság és visszatérés
Az előző időszakok kudarca az 1309-es pápai száműzetéssel végződött. Izrael esetében azt látjuk, hogy nemzetük elpusztult, és vezetőit Babilonba hurcolták fogságba, miután a nép nem tartott bűnbánatot bűnei miatt. Ezalatt az időszak alatt a kereszténység képviselőjét, a pápát Franciaországba, Avignonba száműzte IV. Fülöp francia király. Néhány történész ezt az időszakot a pápaság babiloni fogságának nevezi. A pápák közel 70 évig Avignonban tartózkodtak, egészen 1377-ig, amikor XI. Gergely pápa visszahelyezte székhelyét Rómába. Ez az időszak Európa-szerte a hihetetlen szenvedés és küzdelem időszaka volt. A „fekete halál” Európa népességének majdnem egyharmadát pusztította el ekkor.
A zűrzavar és a korrupció azután is folytatódott tovább, hogy a pápák visszatértek Rómába. Ezalatt az időszak alatt történt, hogy egy időben három pápa is uralkodott, akik egymásnak ellentmondó utasításokat adtak az egyháznak. Olyan újítók, mint Husz János és John Wycliffe, próbáltak reformokat bevezetni az egyházon belül, azonban nagy ellenállásba ütköztek az egyházi hierarchia részéről, és mártírhalált kellett szenvedniük. A XV-XVI. században érte el csúcspontját a spanyol inkvizíció, amely több ezer eretneknek nyilvánított embert gyilkolt meg. 1453-ban az utolsó Rómán kívüli szentszék, Konstantinápoly, a muzulmánok uralma alá került. Ezen zord körülmények közepette olyan események történtek, amelyek az elkövetkező négyszáz évet alapvetően befolyásolták.
6. A Messiás első, illetve második eljövetelére való felkészülés időszaka (400 év)
a. Felkészülés a Messiás eljövetelére
i. A törvényen alapuló reformáció
Ezalatt az utolsó 400 év alatt az emberek életében valósággá vált a Messiás várása. A templomot, amely az egységet fejezi ki, és amely az emberek életének középpontja volt, újjáépítették. Az újítók hangsúlyozták, hogy egyénileg kell visszatérni a törvényekhez. Az istenhit egyéni lelkiismereti kérdéssé vált.
ii. Egyéni lelkiismeret
Mindez azért volt fontos, mert amikor a Messiás eljön, az egyénekhez szól majd. Arra szólítja majd fel őket, hogy fogadják be üzenetét. Ehhez egyéni választásra lesz szükség. Az embereknek maguknak kell eldönteniük, hogy válaszolnak-e erre a kihívásra, vagy sem. Isten ezért vezette a hitújítókat olyan irányba, hogy ne a egyházi hierarchiát, hanem a hithez és törvényhez való egyéni engedelmességet hangsúlyozzák. Ez alatt az időszak alatt Isten a környezetet is előkészítette az eszmény megvalósulására.
iii. A környezet előkészítése
A mennyország, vagy ideális világ eszménye nem csupán egyfajta vallásos elképzelés. Csak vallással és hittel nem lehet felépíteni az ideális világot. A vallás egyedüli célja, hogy Istennel egyesítse az embereket. Az ideális világban valószínűleg nagyon kevés lesz a vallási szertartás, azért, mert Isten igaz lakóhelye az ember szíve lesz.
Ezalatt az időszak alatt a környezet hihetetlen fejlődésen ment keresztül. A Görög, majd a Római Birodalomban, amely a görögök örököse volt, a tudomány és a technológia jelentős mértékben fejlődött. Ez fontos külső tényező az ideális, eszményi világ alapjához. Jézus előtt 500-600 évvel virágoztak Buddha, Konfuciusz, Zarathusztra, Laoce, Platón, Arisztotelész, és Szókratész filozófiai és szellemi eszményei és tanításai. Olyan időszak volt ez, amelyben addig soha nem látott mértékben játszottak szerepet az életről, Istenről és az élet céljáról folytatott viták.
Ez is lényeges, hiszen ha a Messiás elhozza az emberiség számára a válaszokat, fontos, hogy az emberek tudjanak kérdéseket feltenni neki. Ha csak a fizikai lét érdekli őket, és napról napra élnek, akkor ezek a nagy és mély eszmék semmit sem jelentenek számukra. Akkor fogják tudni befogadni ezeket a nagy eszméket, ha vannak olyan tanítóik, akik bátorítják és ösztönzik őket arra, hogy elgondolkodjanak ezekről a dolgokról.
iv. Jézus elutasítása
Jézus eljövetelekor már készen állt ez az alap. Keresztelő János küldetése az volt, hogy a négyszáz éves felkészülési időszakon állva felépítse a hitalapot. Ha az emberek Isten akaratával a középpontban egységben lettek volna vele, akkor felépült volna a szubsztanciális alap, amely előkészítette volna az utat Jézus számára. Amennyiben Jézust elfogadják, Rómának fontos szerep jutott volna, hiszen Rómában fejlettek voltak a kommunikációs és a közlekedési eszközök. Így Jézus eszméi nagyon könnyen elterjedhettek volna ezen a területen. Az ideális társadalomhoz szükséges külső alap Rómában már felépült. Jézust azonban nem fogadták el. Bármit is tesz Isten, az ember dönti el, hogyan válaszol.
A gond nem az, hogy nincs olyan ember, aki hisz Istenben, hanem az, hogy nincs olyan, akiben Isten tud hinni. Nehezebb Isten számára, hogy higgyen az emberekben, mint az embereknek, hogy higgyenek Istenben, hiszen olyan kevesen követték azt az inspirációt, amelyet Isten adott nekik.
Jézus életét megvizsgálva azt látjuk, hogy Ő a szeretet és az erős hit embere volt, akit azonban visszautasítottak. Kihívást jelentett a választott nép vezetői számára, akik féltékenyek lettek rá és ellene dolgoztak. Maga Keresztelő János, akinek révén a zsidó nép egyesülhetett volna Krisztussal, kudarcot vallott, nem teljesítette a felelősségét. Izrael fel volt készítve a Messiás befogadására, mégis visszautasította Jézust. A Jákobbal kezdődő kétezer éves alap ezért elveszett, és helyreállítása egy új választott népre, a kereszténységre várt.
b. A Második Eljövetelre való felkészülés időszaka
Az 1517-es év a protestáns reformáció kezdetét jelzi, amelyet Luther Márton indított el, és amely Európában Kálvin és Zwingli által terjedt el. A reformáción keresztül Isten ile tudta dönteni wkorrupt katolikus egyház által emelt falakat, és folytatni tudta a Messiás alapjának felépítését.
i. A Biblián alapuló reformáció
Luther a Bibliára fektette a hangsúlyt. Jelszava a „Sola scriptura” („egyedül az Írás”) volt. Amennyiben valami nem szerepel a Szentírásban, az nem lehet igaz. Ezért Luther szerint ahhoz, hogy az embereket Istenhez és igaz hit felé lehessen vezetni, nincs szükség szertartásokra, szervezetekre és az egyház aránytalan strukturajara. A Biblia által mindenki felépítheti személyes kapcsolatát Istennel.
ii. Egyéni lelkiismeret
A reformáció legfontosabb vívmánya ezért az volt, hogy elindította a Bibliának számos nyelvre való lefordítását. Ez azt jelentette, hogy az emberek már nem függtek másoktól, akik elmondták nekik, hogy miről szól a Biblia, hanem maguk tudták értelmezni azt. Mindenki elolvashatta a Bibliát, és saját maga vonhatta le belőle a következtetéseket. A hit egyéni lelkiismeret kérdése lett. Amikor eljön a Messiás, tanítóként jön, és válaszadásra szólítja majd fel az embereket. Ezt csak akkor tudják megtenni, ha egyénileg már eljutottak egy bizonyos megértésig. Ezért olyan fontos a reformáció.
iii. A környezet előkészítése
Izrael történetében a Messiásra való felkészülés időszakában virágzott a filozófia, a kultúra, a tudomány és a technika. A kereszténység történetében a Második Eljövetelre való felkészülés időszakában is hirtelen tudományos és technikai fejlődés ment végbe, amely előkészítette a külső környezetet. Különösen a XX. század kezdetén gyors fejlődésnek indult a tömegkommunikáció és a közlekedés.
Ezenkívül, 1517-től kezdve hihetetlen szellemi előkészületek történtek világszerte, amelyeket nemzetközi misszionárius-mozgalmak indítottak el, és ugyanakkor, azokon a területeken, ahol a kereszténység már alapot fektetett le, megújulási mozgalmak jöttek létre olyan csoportok által, mint a pietisták Németországban, a kvékerek Angliában és a szlavofilek Oroszországban. Mit jelent mindez?
iv. A Második Eljövetel és az új Keresztelő János
Ezek a visszatérő törvényszerűségek és párhuzamok azt sugallják, hogy felépült az alap, amelyre az ember fel tudja építeni az ideális világot. Ledőltek a korlátok, és az emberek közötti kommunikáció könnyebbé vált. Ma jobban értjük környezetünket, mint a múltban, és egyre több gondot fordítunk rá. Ezek a folyamatok egyre erősödnek, és az a központi személy, aki be fogja őket teljesíteni, a Messiás lesz.
A Messiás eljövetele előtt új Keresztelő János-személyek jelennek majd meg, akik a 400 éves felkészülési időszakon állva felépítik a hitalapot. Ha a keresztények egyesülnek ezekkel a Keresztelő János-személyekkel, akkor felépül a szubsztanciális alap, és megnyílik az út a Messiás számára.
III. Következtetés
A. A Messiás megjelenése
Mint láthatjuk, Isten majdnem 2000 éven át dolgozott, hogy felkészítse az izraelitákat a Messiás eljövetelére, majd Jézustól napjainkig majdnem újabb 2000 éven keresztül készítette fel a kereszténységet. A Jézustól a Második Eljövetelig terjedő időszak alatt 1517ben Luther Mártonnal kezdődött el a 400 éves felkészülés a Második Eljövetelre. Ez azt jelenti, hogy 1917 kell, hogy a Messiás második eljövetelének éve legyen.
Ha azonban az időpárhuzamokat figyeljük, nem ez a Messiás megjelenésének pontos éve. A párhuzam első része az izraeliták történelmét tartalmazza Ábrahámtól és Jákobtól egészen Jézusig. Ezek az időszakok mind az Ószövetségben szerepelnek. Ezek Istentől való kinyilatkoztatások, és mindegyik időszak egy konkrét bibliai korszak.
A párhuzam másik része a nyugati kereszténység történelmét jegyzi le, és ez már nem a Biblián alapszik. Az időpontok itt nem felelhetnek meg pontosan a bibliai időtartamoknak, hanem sokszor több éves eltéréseket tapasztalhatunk. Amennyiben tehát 1517-hez hozzáadjuk a 400 évet, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy 1917 a pontos dátum. Ábrahámtól és Jákobtól Jézusig a bibliai évek összessége: 400+400+120+400+210+400, azaz 1930. Ezért az Alapelv szerint 1917 és 1930 között jelenik meg a földön a Messiás.
B. Isten élő Isten
E fejezet fő célja, hogy rámutasson arra, hogy Isten élő Isten, és egészen napjainkig dolgozik a történelem színfalai mögött. Az Alapelv szerint abban az időben élünk, amikor Isten elküldi a földre a Messiást. Fontos ezt tudnunk, mert éltek olyan emberek a történelem folyamán, akik próbáltak eszményeik, reményük, és legfőbb vágyaik szerint élni, de erőfeszítéseik meghiúsultak. Ha egy nagyon jelentőségteljes korban élünk, akkor reménykedhetünk abban, hogy azok az erőfeszítéseink, amelyeket az eszmény megvalósítása érdekében teszünk, meghozzák gyümölcseiket. Amennyiben együtt dolgozunk, valóban fel tudunk építeni egy békés és harmonikus világot, amelyben eszményeink valóra válnak.