I. rész: Az élet célja
A teremtés elvei
Az ember és a világegyetem: Isten tükörképe
A történelem folyamán minden ember arra vágyott a legjobban, hogy igazán boldog legyen. Az emberiséget sújtó ezernyi gondból ítélve arra következtethetünk, hogy ezt a célt még nem sikerült elérnünk. A tudomány és a vallás, minden hozzájárulásuk ellenére sem fognak teljes megoldást nyújtani problémáinkra, amíg nem kezdenek el együttműködni és nem találnak egy világos és tárgyilagos magyarázatot az ember eredetét és a világegyetem teremtése mögött álló erőt illetően. Mind az ideális társadalom felépítésének, mind az egyéni boldogság elérésének egy világos és mindent átfogó világnézet az előfeltétele. Mindaddig, amíg meg nem találjuk a magyarázatot az élet eredetére és létezésünk okára, nem tudjuk megvalósítani teremtésünk célját.
A kérdés tehát: mi az eredetünk? Az a feltételezés, hogy az univerzum véletlenek egybeesésének eredményeként jött létre, ellentmondásban van azzal, hogy minden létező dolognak, még a legkisebbnek is van valamilyen értelme és célja. Például, az emberi test minden része meghatározott feladattal rendelkezik, és együttműködik más testrészekkel, hogy elérje a magasabb célt, az élet fenntartását és az új élet megteremtését. Láthatjuk továbbá, hogy a harmónia, a pontosság és a rend a természetben és az egész világegyetemben jelen vannak. Az élet, a természet és a világegyetem körfolyamatai évmilliók óta ugyanazzal az állandósággal ismétlődnek. A négy évszak minden évben követi egymást, a Föld időtlen idők óta kering a Nap körül, így a Nap fénye és melege maradéktalanul biztosítja az életet bolygónkon. Ezenfelül, ha megvizsgáljuk önmagunkat, láthatjuk, hogy a férfi és a nő céljuk elérésében függenek egymástól. Mi nem hisszük, hogy ez csupán véletlenek egybeesése. Kell léteznie egy őserőnek, egy oknak, amely értelmet adott mindennek, és amely fenntartja a harmóniát a világegyetemben.
A történelem folyamán az emberiség próbálta megérteni ezt az okot. Vallások keletkeztek és mutatták az embereknek, hogyan kapcsolódjanak az élet forrásához. A világ nagy vallásai közül három – a zsidó, a keresztény és az iszlám – azt tanítja, hogy Isten (Jehova, Allah) a teremtőnk, és Ő a szeretet istene. Időzzünk el ennél a pontnál egy pillanatig.
Hogyan tudhatunk meg bármit is Teremtőnkről, ha Ő láthatatlan és megfoghatatlan, és ezért tudományos vizsgálódásaink számára is elérhetetlen? Sok vallás szentírása szerint, Isten tulajdonságait az Általa teremtett és a körülöttünk lévő világot vizsgálva ismerhetjük meg. A Biblia például ezt írja: „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk.” (Róm 1,20). Konfuciusz valamivel költőibben ezt mondja: „A szellemi erő hatalma a világegyetemben – mennyire dolgozik mindenhol! Láthatatlanul a szemnek és megfoghatatlanul az érzékek számára, jelen van minden létező dologban...” (Az Értelmezés Tana 16)
Valóban, ahogyan egy művész alkotásai kifejeznek valamit az Ő személyiségéből, és ahogyan az emberek külső megjelenése utal karakterükre, ugyanígy Isten saját személyisége is tükröződik az Általa teremtett dolgokban. Ez az ok és az okozat közötti kapcsolatból következik. Létrehozhatott-e egy kaotikus, rendszertelen teremtő egy harmonikus világegyetemet? Teremthetett-e egy szívtelen Isten egy szépséggel teli világot? Ez ellentmond minden logikának. Ezért Istent, az okot, az okozat, a teremtés tanulmányozása által ismerhetjük meg.
Isten szülői mivolta
Melyek azok az egyetemes vonások, amelyek megtalálhatók a teremtett világban? Az egyik, hogy minden lény rendelkezik férfias vagy nőies, illetve a szervetlen világban pozitív vagy negatív jellemzőkkel. Ezeket a páros tulajdonságokat kettős jellemzőknek hívjuk. Vegyük csak a férfit és nőt, a hím és nőstény állatokat, a növényvilágban a porzót és a termőt! A szervetlen világban polaritásokat fedezhetünk fel: protonokat és elektronokat, kationokat és anionokat, pozitív és negatív töltéseket. A világban minden két pólus közötti kölcsönös együttműködés (adás-elfogadás kapcsolatok) által létezik és szaporodik. Mit árul el ez nekünk Istenről? Ha ezek a kettős jellemzők a világban mindenütt jelen vannak, akkor Isten, az ok, nemcsak a férfias természet jellemzőit hordozza magában, hanem a nőies természet jellemzőit is. Honnan származnának a nőies természet jellemzői, ha nem az élet megteremtőjétől és kialakítójától? A férfi és a nő tehát egyformán alapvető kifejeződései Isten természetének. Isten szívének és személyiségének teljes emberi megnyilvánulásához valójában a férfi és nő együttesére van szükség. Néhány vallás Istent mennyei Atyának nevezi, minthogy azonban Isten a nőiesség eredete is, így rendelkeznie kell anyai jellemzőkkel is. Isten az emberiség eredeti szülője, és mi, emberek, az Ő gyermekei vagyunk.
Istenben a férfias és a nőies jellemzők tökéletes harmóniában állnak egymással. A teremtésben a férfias és nőies, a pozitív és negatív jellemzők szintén összhangban állnak egymással. Ez ezernyi adás-elfogadás kapcsolat által nyilvánul meg. A test például önmagát az artériák és a vénák, valamint a belégzés és kilégzés közötti adás-elfogadás kapcsolatokkal tartja fenn. A növények és az állatok is a különböző szerveik és rendszereik közötti adás-elfogadás kapcsolatok által tartják fenn magukat. A szervetlen dolgok a részecskék, atomok és molekulák közti adás-elfogadás kapcsolatokon alapuló fizikai-kémiai reakciókon keresztül jönnek létre és biztosítják létezésüket. Sőt, a Naprendszer is a Nap és a bolygók orbitális mozgása közötti adás-elfogadás kapcsolatok által létezik.
Van egy másik kettősség is, amelyet minden teremtett dolog egyaránt hordoz magában: mindennek van külső formája és belső jellege is, amely célt és értéket ad a külső formának. Láthatjuk, hogy az észszerűség és a törvények azok, amelyek a létezés minden szintjén meghatározzák az energia mozgását. A részecskék, az atomok és a molekulák energiából épülnek fel, de a természet láthatatlan törvényei irányítják őket. A növények sejtekből állnak, de az úgynevezett „növényi lélek” irányítja fiziológiai funkcióikat. Felfedezték azt is, hogy a növények érzékenyen reagálnak közvetlen környezetükre. Az állatok testét szövetek alkotják, de (láthatatlan) ösztöneik vezérlik őket.
Az ember teste is sejtekből áll, de egyedi emberi aggyal is rendelkezik, amely képessé teszi őt arra, hogy emberi módon érezzen és gondolkodjon.
Minthogy minden, amit Isten teremtett, rendelkezik külső formával és belső jelleggel, arra kell következtetnünk, hogy Istennek is vannak külső és belső jellemvonásai. Isten külső megnyilvánulási formája az ősenergia, amely minden fizikai energia (pl. a nap- és villamosenergia, a centrifugális és centripetális erő, a gravitáció, a mágnesség) forrása, s ennélfogva az anyag forrása is. Isten az ősenergiát használta fel arra, hogy megteremtse, fejlessze és fenntartsa a világegyetemet.
Ahhoz, hogy megértsük Isten belső jellemvonásait, önmagunkat kell megfigyelnünk, mert mi, a gyermekei hasonlítunk Rá a legjobban.
Az emberi lélek legfontosabb jellemzői az érzelem, az értelem és az akarat. Birtokában vagyunk annak a képességnek, hogy önzetlenül szeressünk és törekedjünk az igazság és a jóság elérésére. Értékelni tudjuk a természet szépségét, örülünk egy baba születésének, élvezzük a zene és a tánc harmóniáját, és örömünket leljük alkotóképességünk kifejezésében. Vágyunk arra, hogy tanultak és okosak legyünk. Lelkiismeretünk arra ösztönöz bennünket, hogy jót cselekedjünk és elutasítsuk a rosszat. A szülők is azt szeretnék, ha gyermekeik felülmúlnák őket. Mindenki békés és harmonikus világról álmodik. Kitől jöhetnének ezek a közös vágyak és tulajdonságok, ha nem a Teremtőtől? Istennek az általunk tiszteletben tartott értékek, a szeretet, az igazság, a szépség és a jóság forrásának kell lennie, ezért az Ő erejét mindig az értelem, a törvény és mindenekelőtt a szeretet vezérli. A szív Isten személyiségének a lényege. A szív olyan ösztönzés a szeretetre, amely objektumot keres, akiről gondoskodhat és akit szerethet. Isten akkor érez örömöt, ha szeretni tudja az objektumot, akit Ő teremtett. A teremtés szépsége kifejezi Isten irántunk érzett hatalmas szeretetét. Isten mindannyiunkat úgy szeret, mintha egyetlen gyermekei lennénk.
Isten szenvedése
A vallások szentírásai szerint az ember azért különleges lény, mert Isten a saját képmására teremtette. Mind a zsidó, mind a keresztény írások kijelentik, hogy Isten az embert „a képmására teremtette” (Mishnah, Atyák 3,18 és Ter. 1,26); a Koránban ez áll: „az emberbe leheltem a szellemem” (Korán 15,29), az egyes szám első személy Istenre utal); a konfuciuszi vers szerint pedig „A felsőbbrendű ember a mennyei erények dicsőségét tükrözi személyiségében” (Ji Csing 35, Haladás). Abban a képességünkben, hogy szülők és önmagunk megteremtői lehetünk, Istenre, Szülőnkre hasonlítunk. Egy művész akkor érez örömöt, ha egy festmény vagy vers által ki tudja fejezni önmagát. A szülők büszkék, amikor látják gyermekeiket művelt és sikeres személyiségekké fejlődni. Az örömöt egy személy nem tudja egyedül létrehozni, csak a személyiségét tükröző valóságos objektum segítségével. Ez Isten jellemzője is. Isten akkor érez örömöt, ha látja Önmagát visszatükröződni a teremtésben, ezért szeretetét és eszményét valóságos objektumokon keresztül szeretné kifejezni. Istennek van hatalma szeretni, de szüksége van valakire, akinek szeretetét átadhatja, különben nem tudja kielégíteni szíve vágyait. Ezért minket, a gyermekeit teremtett arra, hogy befogadjuk és viszonozzuk az Ő szeretetét.
A valóság azonban az, hogy az emberek soha nem voltak képesek arra, hogy ezt a szeretetet teljes mértékben viszonozzák. Isten szeretetének objektumaivá kellene válnunk, de valójában elszakadtunk Tőle. Nem vagyunk Teremtőnk igaz képmásai. Ehelyett megtestesítjük mindazt, az önzést, erkölcstelenséget és gyűlöletet, ami összeegyeztethetetlen Isten abszolút szeretetével és jóságával. Isten kétségtelenül szenved, amikor látja az emberiség nyomorúságos állapotát.
A hagyományos elképzelés Istent egy hatalmas, mindenható és kegyelmet árasztó lénynek mutatja be, de szenvedő szívét még senki sem értette meg teljesen. Hasonló ez ahhoz, mint amikor a gyermek félelemmel néz fel a szüleire, de nem érti meg gondjaikat. Amint szellemileg egyre érettebbé válunk, jobban fel tudjuk ismerni Isten szenvedő szívét. Mindenkiben megvan az a képesség, hogy imán és elmélkedésen, vagy meditáción keresztül megismerje Isten szívét, elvesztett gyermekei miatt érzett magányosságát és szomorúságát.
Egészen napjainkig az emberiség történelme Isten erőfeszítéseinek a története, hogy segítsen nekünk megváltoztatni önmagunkat és helyreállítani a Vele való kapcsolatunkat. Isten nem kegyetlen Isten, aki szívtelenül nézi szenvedéseinket, és várja azt a pillanatot, amikor mindenki fölött ítéletet mondhat hibáiért. Ő inkább egy megtört szívű szülő, aki próbálja megmutatni nekünk, hogyan törhetünk ki ebből a nyomorúságból. Sajnos, mi nagyon ritkán hallgattuk meg Őt, és ha meg is tettük, többnyire nem értettük meg teljesen. Korunk kihívása, hogy legyőzve a múlt akadályait, megvalósítsuk mind Isten, mind saját boldogságunkat. Ezért meg kell értenünk, mi az az eszmény, amelynek megvalósítására Isten eredetileg teremtette a férfit és a nőt, és azt is, hogy ez miért nem valósult meg.
Az élet célja: a szeretetben való tökéletesség elérése
A Biblia szerint Isten az első emberpárnak három „áldást” adott: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, ... és vonjátok uralmatok alá a földet...” (Ter 1,28). Az első áldás, „legyetek termékenyek”, szellemi termékenységet jelent, azt, hogy tökéletesítenünk, érlelnünk kell a jellemünket.
A fa akkor termékeny, amikor éretté válik arra, hogy gyümölcsöt teremjen. Hasonlóképpen, egy ember akkor „termékeny”, amikor szellemileg, értelmileg és érzelmileg is érett ahhoz, hogy meghozza a szeretet, a bölcsesség és a jóság gyümölcsét. Egy ilyen egyén megtestesíti Isten természetét és szívét. A szellemileg teljesen érett ember annyira szoros kapcsolatban van Istennel, hogy átérzi Isten örömét és szomorúságát, és közvetlenül tud kommunikálni Vele. Teljesen természetes számára az, hogy Isten akaratának megfelelően éljen és cselekedjen. Ez az ember Isten élő temploma, emberi megtestesítője (1Kor 3,16). A szeretet és a szív nagyságát tekintve nincsen valóságos különbség e személy és Isten között.
Isten eredeti elképzelése az volt, hogy mindenki elérje a szeretetben való tökéletességet és Hozzá hasonlóan képes legyen igaz és feltétlen szeretetet adni minden embernek. Jézus azt mondta: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Jézus maga Isten igaz szeretetét testesítette meg. Azt mondta: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Az igaz szeretet feltétel nélküli, mert semmit sem vár cserébe: az ember nem azért ad, hogy kapjon valamit, hanem azért, hogy kifejezze mások iránt tanúsított önzetlen gondoskodását. Egy ideális kapcsolatban azonban az a személy, aki igaz szeretetet kap, természetes módon viszonozni fogja azt. Az igaz szeretet olyan, mint a mágnes, magához vonzza az embereket és ösztönzi őket arra, hogy másokért éljenek. Az olyan embereket, mint Martin Luther King, Teréz anya, Mahatma Gandhi, és számos más nagy embert, egy önmaguknál sokkal nagyobb erő, Isten szeretetének ereje irányította és ösztönözte őket arra, hogy megtagadják önmagukat és másokért éljenek.
A tökéletesség utáni vágyunkat tükrözi az is, hogy mindenki a legnagyobb, legjobb és legokosabb szeretne lenni. Mindenki ideális férjet vagy feleséget szeretne magának, és azt szeretné, ha az ő gyermekei lennének a világon a legcsodálatosabbak.
Ugyanakkor azonban fel kell ismernünk saját tökéletlenségünket, látva azt, hogy mekkora különbség van mostani énünk és vágyaink énje között. Ilyenképpen sokan közülünk meg tudjuk érteni a Pál apostol által leírt konfliktust: „Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok” (Róm 7,19). Érezzük a szakadékot lelkiismeretünk hangja és önző, individualista természetünk hangja között. Bűnösnek érezzük magunkat és szégyenkezünk, ha a lelkiismeretünknek ellentmondó dolgokat viszünk véghez. A mi feladatunk tehát, hogy véget vessünk ennek a belső megosztottságnak. Istennek soha nem állt szándékában, hogy ilyen ellentmondásos természetet adjon nekünk. A „Miért létezik a gonoszság?” című fejezetben esik majd szó arról, hogy hogyan vesztette el az első emberpár eredeti tisztaságát.
Az emberiség ugyan szellemileg középszerűségbe süllyedt, Isten azonban soha nem adta fel eredeti eszményét, hogy minden ember elérje a szeretetben való tökéletességet. Isten segítségével és saját erőfeszítéseinkkel végül is teljes mértékben kibontakoztathatjuk ezt a képességünket és megvalósíthatjuk azt az eredeti örömöt, amelyre az emberek az egész történelem folyamán vágytak.
Isten második áldása az első emberpár számára az volt, hogy „szaporodjatok”. A második áldás megvalósítására az egyéni érettség elérése után nyílt volna lehetőség. Isten nemcsak azt várta el Ádámtól és Évától (első őseinktől), hogy utódoknak adjanak életet, hanem azt is, hogy elterjesszék a jóságot és a szeretetet is. Istennek nem állt szándékában az, hogy az önzést és a romlottságot terjesszük el. Ő azt szerette volna, ha az igaz ember (a szellemileg érett Ádám) házasságot köt az igaz nővel (a szellemileg érett Évával), és együtt bűntelen gyermekeket nemzenek. Ezek a tökéletes szülők által nevelt gyermekek maguk is tökéletes férfiakká és nőkké váltak volna, és Isten szeretetét szüleiken keresztül kapták volna meg. Létrejött ilyen család a történelem folyamán? Nem. Az első emberpár sajnos nem tudott ideális családot teremteni. Ennek eredményeképpen soha nem találkoztunk „Igaz Szülőkkel”, akik bűntelen gyermekeknek adtak volna életet, létrehozva ezáltal a bűntelen vérvonalat. Minden ember meg lett fosztva attól, hogy Igaz Szülei legyenek, akik Isten igaz szeretetét testesítik meg.
Az Igaz Szülőkből elindulva létrejönne az igaz család, az igaz társadalom, az igaz nemzet és az igaz világ, olyan gyermekekkel, akik Isten szeretetét mindennapos valóságként élik át. Az igaz családban Isten szeretete minden szinten megnyilvánul: a szülők és a gyermekek között (szülői szeretet), férj és feleség között (házastársi szeretet), a gyermekek között (testvéri szeretet), és a gyermekek és a szülők között (gyermeki szeretet). Ha egy Istenközpontú család tagjai valóban gyakorolják a szeretetnek e formáit a családon belül, családjuk példaképpé válna a szomszédok, a társadalom, az ország és az egész emberiség számára.
Mindebből tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a társadalom ereje az őt alkotó családok erejében rejlik. Ha nem tudunk egészséges családokat létrehozni, nem jöhet létre egészséges társadalom sem. Ha egy társadalom visszautasítja a hagyományos család – amely a társadalom építőköve – sérthetetlenségét, tisztaságát, és egyre jobban szorongatják a válás, a szabad nemi kapcsolat, a homoszexualitás, hanyatlása elkerülhetetlenné válik. Ennek oka az, hogy a szabadosság és a működésképtelen családok elsődleges áldozatai a gyermekek – és ők fogják meghatározni a közösségek, a nemzetek, és a világ jövőjét is.
A harmadik áldást, az „uralkodjatok a földön”-t, Isten-központú egyének a természettel való együttműködésük által, természetes módon valósítanák meg. Isten gyönyörű környezetet teremtett számunkra, hogy az életnek teljes mértékben tudjunk örülni. A természet szépsége Istennek az ember iránt érzett határtalan szeretetének élő kifejezése. Isten azonban azt akarta, hogy az ember szeretettel és tisztelettel bánjon a természettel, nem pedig önző módon, hanyagul és kizsákmányolva azt. Ez utóbbi azonban sajnálatos módon meglehetősen gyakran történt meg, és magas légszennyezettséget, hatalmas szemétfelhalmozódást, az esőerdők pusztulását, állati és növényi fajok kihalását, az ózonréteg megsérülését és más súlyos környezeti katasztrófákat okozott. A Bibliában az áll, hogy „...a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,22). Környezetünk problémáit csak akkor tudjuk megoldani, ha megszabadulunk az önzésünktől, társadalmunk pedig a korrupciótól.
Isten azt akarta, hogy Ádám és Éva megvalósítsák a három áldást, és így létrehozzák Isten földi királyságát, melyről Jézus beszélt. Ez volt Isten eredeti terve az igaz szeretet világának felépítésére. Ebben a világban nem léteznének sem destruktív ellentétek vagy bármilyen korrupció, s a betegségek és az emberi szenvedés is ismeretlenek lennének. Az emberek harmóniában élnének együtt, mint egy nagy családban. Sokan talán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy lehetetlen egy ilyen tökéletes világot létrehozni. Igaz ez? Nem valószínűbb-e az, hogy Isten, akinek volt elég hatalma ahhoz, hogy megteremtse az egész világot, képes, és eltökélt arra, hogy megvalósítsa eredeti elképzelését?
Isten, az emberiség szülője, különféle embereken és vallási mozgalmakon keresztül dolgozott azért, hogy felszabadítsa gyermekeit a gonoszság és önzés rabsága alól. Az embereket azonban nem robotoknak teremtette, akiket néhány gomb megnyomásával irányítani lehet. Nem, Ő szabad akaratot adott nekünk, ezért szüksége van a mi együttműködésünkre. Következésképpen, habár Isten eltökélte, hogy megvalósítja eredeti eszményét, az eszmény megvalósítása mindenkinek az életében attól függ, hogy milyen gyorsan és milyen mértékben válaszol Isten igéjére.
Felelősség és szabadság
Az a tény, hogy a kozmosz megteremtéséhez évmilliókra volt szükség, arra utal, hogy bármely dolog létrejöttéhez szükség van egy meghatározott időtartamra. Semmi nem jön létre egy pillanat alatt. A virágzó növény például egy magból nő ki, és akkor válik éretté, amikor teljesen kifejlődik, és virágot hoz, illetve magokat terem, elindítva ezzel a következő generációt. Az ember fizikai és szellemi növekedése is időt igényel.
Isten eredeti elképzelésének megfelelően, az ember szelleme és teste harmonikusan növekedne együtt, úgy, hogy a felnőttkor elérése fizikai és szellemi érettséget is jelentene. E könyv második részében bővebben is kifejtjük, hogy az első ősök bűnt követtek el, amely miatt elszakadtak Istentől, és így nemcsak önmaguk, hanem utódaik számára is megállították a növekedés folyamatát. Felmerülhet a kérdés: ha Isten terve az volt, hogy elérjük a szeretetben való tökéletességet, miért nem teremtett bennünket azonnal tökéletesnek, hogy ne tudjunk letérni a helyes útról?
Amikor Isten megteremtette az első emberpárt, olyan akaratot és eredeti lelket adott nekik, amely a jóság és az önzetlenség felé viszi őket. A növényektől és az állatoktól eltérően, melyek növekedését a természeti törvények vezetik és irányítják, az embereknek nemcsak az (Istentől eredő) növekedés elvei alapján kell tökéletesíteniük önmagukat, hanem ez saját felelősségükön is múlik, azon, hogy megtartják-e Isten parancsolatát vagy sem. A Teremtés könyve 2,17-ben Isten azt mondta Ádámnak és Évának: „...De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” Ádám és Éva elszakadtak Istentől azáltal, hogy megszegve a parancsolatot, nem teljesítették felelősségüket. Miért nem adott akkor Isten más teremtményeknek is ilyen felelősséget?
Először is Isten azt akarta, hogy gyermekei, az emberek, szeretettel uralkodjanak a teremtett világ felett. Ahhoz, hogy nekik adhassa ezt a hatalmat, Istennek a teremtés fölé kellett emelnie az embert, olyan felelősséget adva neki, amellyel más teremtmények nem rendelkeztek. Másodszor, Isten azt az egyedülálló kiváltságot akarta adni nekünk, hogy részt vehetünk saját egyéniségünk megteremtésében és fejlesztésében. Ezért mi is teremtők vagyunk Istennel együtt. Ahhoz azonban, hogy képesek legyünk szeretni, szabadságra van szükségünk. Senki sem kényszeríthet bennünket arra, hogy szeressünk, és Isten sem „programozott” bennünket arra, hogy szeressük Őt. A szeretetnek szabadon kellene kifejlődnie a szívünkben. Ha azonban szabadok vagyunk, szabadságunkkal vissza is tudunk élni. Ezért Isten felelősséget adott az embernek, (amely a parancsolatban jut kifejezésre), hogy amíg el nem éri a tökéletességet, a törvényen belül maradjon.
Amikor a férfi és a nő elérik a tökéletességet, annyira gondoskodó és fegyelmezett természetük lesz és olyan mély lesz Isten iránti szeretetük, hogy soha nem tudnák erkölcstelen cselekedetekkel elárulni Istent. Ezért egy ember csak a tökéletesség elérése előtt tud vétkezni, addig, amíg szellemileg még éretlen. Pontosan ez történt az első ősökkel, Ádámmal és Évával is. Visszaéltek Istentől kapott szabadságukkal, akkor, amikor még csak haladtak a tökéletesség felé vezető úton.
A mai társadalomban túl nagy hangsúlyt fektetnek a szabadságra, ugyanakkor a felelősség háttérbe szorul. Ennek az egyenlőtlenségnek az eredménye mindenütt észrevehető: nagyon magas a bűnözési arány, és burjánzik az erkölcstelenség. Ez bizalmatlanságot és félelmet szült az emberekben, amely alapjaiban korlátozza mindenkinek a szabadságát. Mindez érinti az időseket, akik félnek elhagyni otthonaikat, a nőket, akik félnek a munkahelyi szexuális zaklatásoktól, és sok New York-i főiskolást, akinek fémdetektorokon kell keresztülhaladnia, mielőtt beléphet az iskola kapuján.
Hová kerülünk halálunk után?
Isten, az egyetemes szülő és a szeretet forrása, azért teremtett bennünket, gyermekeit, hogy az Ő szeretetének befogadói legyünk. Azt akarta, hogy növekedjünk és fejlődjünk szellemileg azért, hogy teljesen meg tudja velünk osztani szeretetét. Amint elérjük a szeretetben való tökéletességet, személyiségünk teljes mértékben tükrözni fogja Isten tökéletes, a szereteten alapuló személyiségét. Ezen a szinten képesek lennénk szeretetben tökéletes családokat létrehozni, ahol szülőkként továbbadhatnánk gyermekeinknek Isten szülői szeretetét. Így szeretetünket minden emberre és minden teremtett dologra ki tudnánk terjeszteni. Miután elértük azt a célt, amiért Isten megteremtett bennünket, nem lenne többé szükségünk arra, hogy örökké itt tartózkodjunk a Földön. Valójában Isten nemcsak fizikai világot teremtett, hanem szellemi világot is.
Amint a fizikai világ alkotja a környezetet fizikai énünk számára, úgy a szellemi világnak is ugyanez a szerepe szellemi énünk számára. Míg azonban földi tartózkodásunk csak ideiglenes, a szellemi világban örök életünk van.
A szellemi dimenzió létezéséről a legdrámaibb tanúságtételeket napjainkban talán azoktól halljuk, akiknek már volt „halál-közeli” élményük. Sokan azok közül, akiket klinikailag halottnak nyilvánítottak, de később magukhoz tértek, hasonló tapasztalatokról számoltak be a „halál” állapotát illetően. Ahogyan például Dr. Raymond Moody „Élet az élet után” című könyvében ezek a személyek elmondják, hogy miután „meghaltak”, testükön kívül „lebegtek”, kívülről, és távolról látták saját testüket. Más szellemek, akikben gyakran régebben elhunyt barátaikat és rokonaikat ismerték fel, jöttek, hogy segítsenek nekik.
Míg sokan hisznek abban, hogy létezik valamilyen élet a halál után, az azonban nem általánosan megértett és elfogadott dolog, hogy fizikai életünk folyamán is egyszerre kétféle világban létezünk: a fizikai és a szellemi világban. Isten az embert fizikai és szellemi énnel teremtette meg. Ez utóbbi hasonlít a fizikai énre, és örökké él a szellemi világban. Isten eredeti eszménye szerint az emberek itt a földön öt szellemi érzékszervük által tudnának együttműködni a szellemi világgal, ám mivel eltávolodtunk Istentől, és nem tudtuk elérni a szellemi érettséget, szellemi érzékszerveink annyira eltompultak, hogy képtelenek érzékelni a szellemi világot. Ennek ellenére sok ember rendelkezik már a „másik világgal” kapcsolatos korlátolt tapasztalattal, amikor a fizikai érzékszervek által már nem érzékelhető dolgokat észlelt. Néhány esetben az emberek képesek voltak közvetlenül kommunikálni halott emberek szellemével. Anthony Borgia az „Élet a láthatatlan világban” című könyvében egy elhunyt anglikán pappal való találkozásait és beszélgetéseit írja meg. A halál utáni tapasztalatait leírva, ez a pap azt mondta, hogy a szellemi Világ nagyon hasonlít ehhez a világhoz. Ott is vannak hegyek, fák, virágok, de lakosai – így mondta – különböző szinteken élnek, attól függően, hogy földi életük folyamán a szellemi érettség milyen szintjére jutottak.
Mások, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a szellemi világgal, szintén arról tanúskodnak, hogy az emberek ott különböző szinteken léteznek. Nem Isten az, aki kijelöli az emberek helyét, hanem az emberek önmaguk határozzák meg a helyzetüket a szellemi világban, attól függően, hogy földi életük során mennyire voltak képesek kifejleszteni szeretetüket. A történelem néhány nagy szentje például Istenhez közel helyezkedik el, ahol a ragyogás és melegség uralkodik. Azok azonban, akiknek életét mohóság és kapzsiság jellemezte, olyan szinteken vannak, ahol gyakorlatilag nincsen szeretet. Az erőszak körzete a szellemi világban erőszakos lelkeket vonz, a jóság körzete pedig szerető lelkeket. Ezért azok a gyakran használt kifejezések, mint mennyország és pokol, nem csupán helymeghatározások a halál utáni életben, hanem az ember szívének a földi világban elért tisztaságától, vagy e tisztaság hiányától függő állapotok.
Az Alapelv megjegyzi azonban, hogy Isten helyreállítási tervének megfelelően minden egyes ember, függetlenül attól, hogy milyen életet élt itt a földön, végül el fog jutni a szellemi világ legmagasabb szintjére. Ez azért van, mert Isten jóságos, és Ő az egész emberiség szülője, így nem tudja elviselni azt, hogy bárki is az örök kárhozatra jusson, és mint mindenható Teremtő, végül minden gyermekét vissza fogja vezetni önmagához. Mivel azonban az embereknek saját felelősségük van, a helyreállítás folyamata és ez a fejlődés nem kezdődhet el, amíg az emberek nem működnek együtt Istennel.
Isten tervében nem szerepelt az, hogy akár a szellemi világ, akár a fizikai világ a megosztottság, a félelem és a nyomorúság birodalma legyen. Isten azt szerette volna, hogy ez olyan hely legyen, ahol a férfiak és a nők, tökéletesítve önmagukat, harmóniában élnek együtt Vele és családjukkal, az örökkévalóságig.
Hogyan megy végbe a szellemi növekedés?
Minthogy egyszerre létezünk a fizikai és a szellemi világban is, mindegyikünknek van fizikai és szellemi énünk is. A szellemi én van kezdeményező pozícióban, célt és irányt ad a fizikai énnek. A fizikai én fizikai testből áll, melyet sejtek és szövetek alkotnak, és fizikai lélekből, amely például az evés vagy alvás szükségletét szabályozza. Hasonló módon a szellemi én is két részből áll: szellemi testből és szellemi lélekből. A szellemi test alakja megegyezik a fizikai test alakjával, ezért az embereket szellemi megjelenésük alapján fel lehet ismerni. Ez magyarázatot ad arra, hogy bizonyos emberek, akiknek kapcsolatuk volt a szellemi világgal, hogyan tudják felismerni már korábban elhunyt barátaikat vagy rokonaikat. A szellemi lélek az egyén létezésének gyökere, és a szívet, az érzelmet, az értelmet és az akaratot foglalja magába. A szellemi lélek az, amin keresztül Isten kommunikál velünk, és vezet minket növekedésünkben.
A szellemi énnek szüksége van a fizikai énre ahhoz, hogy növekedni tudjon. Amikor azonban a szellemi én teljesen kifejlődött, és elérte létezésének célját, nincsen többé szüksége a fizikai testre: a lélek szabadon élhet tovább a szellemi világban, örökké, azután is, hogy a fizikai test visszatért a földbe.
A szellemi énnek, ahhoz, hogy növekedhessen, kétféle táplálékra van szüksége: olyan Istentől jövő „életelemekre”, mint a szeretet és az igazság, és az ún. vitalitáselemekre, amelyekhez a fizikai test által jut hozzá. Cserébe szellemi énünk szellemi elemeket ad a fizikai testünknek.
Mindahányszor valaki Isten akaratának megfelelően cselekszik, szeretetet ad, és szolgál másokat, a szellemi én vitalitáselemeket kap a testtől, igaz örömöt él át, képessé válik Isten szeretetéből és igazságából többet befogadni és így növekedni. Másfelől, ha a szellemi én rossz vitalitáselemeket kap, amelyek önző cselekedetek következményeként jönnek létre, az a személy bűnösnek érzi magát, és szelleme hanyatlani kezd. Az egyetlen megoldás e személy számára az, hogy bűnbánatot tart, és kijavítja a hibákat, amelyeket elkövetett. Egy ember szellemi énjének a fejlődése tehát az illető cselekedeteitől függ. Ezért nem elég meghallgatni és hinni Isten igéjét, aszerint kell élnünk is.
Egy újszövetségi idézet nagyon pontosan kifejezi ezt: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek?... Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jakab 2,14 és 26). Meg kell tagadnunk önmagunkat és másokért kell élnünk ahelyett, hogy másokat tagadnánk meg és önmagunkért élnénk. Fizikai életünk a legnagyobb lehetőségünk arra, hogy szellemileg növekedjünk. Miután véget ér fizikai életünk, nem kapunk több vitalitáselemet fizikai énünktől, és szellemi növekedésünk így sokkal nehezebbé válik. Minthogy szellemi énünk olyan jó cselekedetek által tud növekedni, amelyeket a fizikai énünk visz végbe, a földön tapasztalt szeretet, szépség és öröm meghatározzák azt a képességünket, hogy mennyire tudjuk majd ezeket az érzéseket a szellemi világban is átélni. Ezért olyan fontos földi életünk, hiszen Isten eszményének és a teremtés céljának a földön, a fizikai világban kell megvalósulnia.